Rém hétköznapi volt a repülőút. Ez önmagában nem lett volna baj, mert a rém hétköznapi repülőutak is érdekesek, de egészen mást vártam a szeptemberi JAL-járat után. A MALÉV-járatra Frankfurtig kár a szót vesztegetni, olyan, mint az összes többi. A következő gép pedig Lufthansa volt, és teljesen nélkülözte a szeptemberi körülugrálós kiszolgálást. Megvolt a két étkezés, viszonylag tisztességes adag, megvolt a két film (a River Wild Meryl Streeppel, meg a Quiz Show), stb. A legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy én előrelátóan nem aludtam egy percet sem megelőző éjjel, mondván, hogy akkor majd nagyon remekül fogok aludni a repülőgépen. Hát nem. Talán ha összesen három órát sikerült.
Ennek megfelelően kicsavarva érkeztem meg Naritára. Kiderült, hogy nem véletlenül utazott annyi külföldi ezen a járaton (szeptemberben öten voltunk az egész 747-esen): túlnyomó részük hozzánk hasonló ösztöndíjas volt, úgyhogy össze is jöttünk vagy negyvenen. Tényleg vártak ránk, és ki kellett töltenünk némi papírokat, meg kaptunk 25 ezer yent és egy 50 egységes telefonkártyát – sajátos túlélőkészlet, az egyszer szent. Kicsit megijedtem, hogy ennyien mind Yokohamába fognak jönni, de aztán végül csak nyolcan mentünk. A Lukács Gabit e ponton hagytuk el – ő Tokióba ment –, a másik magyar srác (Csukás Attila, hajdúszoboszlói tornatanár) viszont nemcsak ezt az első félévet, hanem mind a kettőt itt, a Yokohamai Egyetemen fogja lehúzni.
Még a repülőtéren kiderült, hogy szinte senki nem beszél japánul, sőt, nagy részüknek nem is különösebb célja megtanulni. Egyáltalán, valahogy a legtöbb ember szeméből hiányzott a lelkesedés, hogy végre itt lehet Japánban. Nem értem. Másutt, másnak ez olyan természetes? A legtöbben azt sem tudták, hova mennek – unikumnak számított, hogy én ismertem a leendő kollégiumom nevét és címét.
Felpakoltak bennünket a Yokohama közepébe menő buszra, amelyik szépen le is rakott bennünket másfél óra múlva a Yokohama Air City Terminal nevű buszpályaudvaron. Hármat közülünk el is vitt egy néni egy másik kollégiumba, értünk viszont valahogy sehogy sem akart jönni senki. Az egyik bolgár srác felhívta a kollégiumunkat, ahol persze azt mondták, hogy telefonáljon tizenöt perc múlva – addigra viszont befutott a kísérő tanár, Prof. Yamada, meg még ketten, és eltaxiztak bennünket a kollégiumba.
A kollégium (Foreign Student House of Yokohama National University, japánul Yokohama Kokuritsu Daigaku Ryuugakuseikaikan, a továbbiakban Kaikan, ahogy mindenki hívja) egészen kulturált, japán mércével számítva. Több, mint tíz négyzetméteres szoba (az itt soknak számít egy kollégiumban), unit bath (kád, WC, zuhany, kézmosó), konyhasarok, rezsó, elszívó, légkondi, ágy, asztal, két szék, szekrények. Kicsit húztam a pofámat, mert Urawában hűtőszekrény, TV és telefon is volt, aztán megtudtam, mennyibe kerül nekünk az egész, és elszégyelltem magam.
Kicsit éhesek voltunk (meg nagyon álmosak), és Yamada prof. elvitt minket ebédelni. Kíváncsi voltam, milyen helyet választ – hát meglepett. Bevitt a MOS Burger nevű hamburgerdébe – nyilván biztonsági játékot játszott. A taxi, meg minden után azt hittem, egy ebédet még potyázunk, de nem, saját zsebre ment. Így négy helyett egyetlen hamburgert ettem. (A MOS Burger Japán legfinomabb, de legdrágább hamburgerdéje.)
Utána pihenhettünk egy kicsit, már nagyon ideje volt lezuhanyozni. El is szundítottam, és késtem két percet a megbeszélésre való gyülekezésről – égtem rendesen, mert előtte az egyik bolgár srác késett tízet, és nagyon leszidtam, és most visszakaptam tőle. Magáról a megbeszélésről viszont nem sikerült lekésni, mert csak húsz perc múlva kezdődött. A nagy rohanásban nem vettem, csak egy pólót, és majdnem megfagytam a végére.
Sok újat nem mondtak: a legmeglepőbb az volt, hogy kiderült: csak kedden lesz az évnyitó, addig azt csinálunk, amit akarunk. Elég nagy bunkóságnak tartottam, de most visszagondolva, rendes dolog volt: kellett két-három nap kipihenni a jet-laget, meg belerázódni egy kicsit az országba. Ezzel együtt, egy csomó kedvezménytől (pl. metróbérlet) mentesek vagyunk addig, amíg nincs student ID-nk. Márpedig egyelőre nincs.
Kiderült, hogy összesen tizenöten fogunk japánt tanulni e félévben Yokohamán. Két kezdő és egy haladó csoport lesz, szerdán majd írunk tesztet, aminek az eredménye alapján beosztanak bennünket. A tizenötből egyelőre heten voltunk csak – két bolgár srác, egy orosz lány, mi ketten, magyar fiúk, egy román lány, meg egy nemtudommilyen fiú (valami dél-amerikai), aki már másodszor van itt. Yamada prof. kedves, és érdeklődik is – sikerült egyfajta kellemes közutálatot kivívnom azzal, hogy én már tudok japánul, és velem mindenki beszélget. Lehet, hogy ennek szól, lehet, hogy másnak, de a két bolgár srác nagyon bunkónak tűnik, és a román lány sem szakad meg az udvariasságban. Ő viszont legalább jól tud angolul, vele nem kínlódás társalogni.
A portás néni nagyon kedves, csak sárgászöldre (nem szőkére!) festi a haját, meg lehet vagy ötvenöt éves, és cicanadrágot hord. Megismert, én meg emlékeztem a nevére (Kawarai-san), és ettől nagyon meghatódott. (Én ugyan Tawarai-t mondtam, mert azt értettem a telefonban, de így is jó volt.) Adtam neki ajándékba egy budapesti képeslapot, meg egy pici dióhéjbabát, azóta még jobban szeret.
Délután még elmentünk Attilával körülnézni. Vettünk okonomi-yakit, nagyon finom volt, nem is tűnt fel, hogy ő kidobta a felét. Hát… lesznek gondjai: az okonomi-yaki még a legehetőbb ételek egyike. Vettem két poharas levest is; az egyiket meg is ettem este. Kiderült, hogy bár a szőrt leviszi, a forró víz nem elég forró ahhoz, hogy a tészta kellemessé főjön. Aztán ágynak estem, és sokáig nem emléxem semmire.