Fél tizenegy körül bírtam előtántorogni; kaptam teát, aztán beszélgettünk, megkíséreltem videofelvételt készíteni a házról, sejtem, milyen lett; majd telt az idő, és ebédeltünk. Közben megjelent Matsuda sensei papája, aki tényleg nyolcvanéves és szintén nagyon jó bőrben van; ő biológiatanár volt, majd iskolaigazgató, gombászkodott, meg a fényképezés volt a hobbija, majd végül gombákat fényképezett. Hetvenévesen még tanított, mostanra azért már abbahagyta.
Az ebéd is japános volt. Jó múltkorjában megkérdeztem Matsuda senseit, hogy a gobó nevű hosszú, ronda, barna gyökérből milyen ételt szokás csinálni. Ő magyarázta, hogy egy kinpira nevűt, amit én nem egészen értettem, hogy micsoda, hát most csináltak nekem. Úgy néz ki, mintha az ember főtt fát, vagy fakérget enne, az íze se sokkal különb, de aztán rájöttem, hogy én ettem már ilyet, még tavaly, Sawaki professzoréknál. Meg volt még vagy hatféle más is, úgy igazán japán módra, mindenből egy kicsit.
Délután önálló program volt, Matsuda sensei levelet írt, én meg egy körül elmentem a városba gyalogolni. Este tűzijátékot nézni mentünk együtt, megbeszéltük, hogy hatkor találkozunk az Okura Hotel lobbyjában. Öt órám volt tehát, ebből bő fél elment arra, hogy beérjek az állomásig, aztán bóklásztam egy kicsit az új városnegyedben, betévedtem a Daieibe, vettem egy kétkilós jégrémet, és kiültem a Shinanogawa partjára, a Bandaibashi nevű híd mellé, napozgattam, fényképezgettem, jégrémet eszegettem. Nem sok maradt a jégrémből, úgy a harmada.
Utána a régi városrészben bandukoltam. Van itt egy hatalmas, Honcho névre hallgató piac, templomok, majd kijutottam egészen a tengerig, ahol rámjött a fürödhetnék. Fürdőruha nem volt nálam, ezért úgy, ahogy voltam, rövidnadrágban, irány a tenger. Fél órával később még mindig csöpögtem egy kicsit.
Aztán sokáig sétáltam a tengerparton, meg az erdőben (volt vagy száz méter széles az erdő, de legalább hosszú), aztán kezdtem nagyon elúszni, és a végén rohannom kellett visszafelé. Így is késtem két percet, jól leizzadtam, a nadrágom még mindig vizes volt, szóval nem nyújtottam igazán a hotelbe illő látványt. Mindegy, mire Matsuda sensei meg az unokahúga (aki Nagoyában lakik, csak mindig itthon nyaral) megérkeztek, én már egészen rendbeszedtem magam.
A legnagyobb japán tűzijáték persze Tokióban, a Sumidagawa (Szumida folyó) partján van, ott állítólag 25 ezer patront lőnek fel, marha hosszú, és ölik egymást az emberek, annyian vannak. (Idén a tévé szerint 900 ezren darálták egymást.) Itt csak 15 ezer patront lőnek fel, ami szintén jó sok, viszont valamivel kevesebben (és udvariasabbak) voltak az emberek. (Még Yokohamához képest is.) Így tehát végül is sikerült egy egészen használható helyet találnunk, és leülnünk. Ilyen közel még sosem ültem tűzijátékhoz: a villanás után kettőig se tudtam számolni a dörrenésig, ami azt jelenti, hogy tőlünk úgy 500 méterre robbantak a patronok, és igen, ránk is fújta a pernyét a szél. És nálunk még ültek sokkal közelebb is a tűzhöz. Összesen két óra hosszat lövöldöztek; a dolgot egyedül az árnyékolta be, hogy mindig bemondták, hogy a következő nagyszerű izé melyik cég nagylelkű adományának köszönhető.
Bár a tűzijáték alatt befaltunk némi yakisobát, meg takoyakit (sült polip), azért éhesek maradtunk, és elmentünk egy kisebb vendéglőbe mindenféle érdekeset enni. Én indiai rántottát meg sült makrélát választottam, Matsuda sensei valami kagylót meg sushi-t, Kjóko meg lazacsalátát. Elnyomorogtunk, na.