Felkeltünk valahogy, kaptunk reggelit, és tényleg útnak is indultunk; nekem leesett a fejem útközben, már csak arra ébredtem, hogy parkolunk a Suntory Múzeum alagsorában. Ezt a múzeumot jó előre kinéztük, az állandó kiállítása ugyan valami plakátok, de van benne egy apró, 18 méteres vásznú sztereomozi, és arra be akartunk nevezni. Nem olcsó, 1000 yen, és csak 34 perc. Eleinte mérgelődtem, miért csak annyi, de aztán rájöttem; mert szédül az ember, és másfél órát nem bír.
Mivel nem színes volt a szemüveg, amit kaptunk, hamar kisakkoztam, hogy polárszűrő kell, legyen benne; majd ezek után elkápráztattam mindenkit, hogy a szemüveg egyik lencséjében látszik a kvarcóra, a másikban nem, aztán elfordítom 90 fokkal, és akkor meg a másikban látszik és az egyikben nem. Aztán jött a film, és csodálatos volt. Már amikor nem zúgott a fejem. A kaliforniai tengerpart élővilágáról szólt, csupa-csupa vízalatti felvétel, a halak az orrunk előtt úszkáltak, a cápa jött megenni bennünket, és hasonlók.
Utána átsétáltunk a vízi állatkerthez, és döbbenten tapasztaltuk, hogy körülbelül kétezer japán áll sorban, és udvarias érdeklődésemre megmondták, hogy hát igen, körülbelül két óra hosszat kell sorbanállni. Ez meggyőzött minket arról, hogy érdemes az akváriumot legközelebbre hagyni, hát kisétáltunk a tengerpartra, meg ettünk valamit, meg ott szerencsétlenkedtünk, mire egyszer csak megpillantottuk a Santa Mariát a vízen (a hajót, nem a szentet), szerintem eredeti nagyságánál jóval nagyobban. Kiderült, hogy városnéző hajó, 1500 yenért lehet felülni rá 45 percre, ezért fordul hármat az öbölben, meg táncolnak a belsejében, meg satöbbi. Mire ellenkezhettünk volna, Okamotóék a kezünkbe nyomtak két jegyet (amit később sem hagytak kifizetni), és feltuszkoltak a hajóra, ami tényleg két perc múlva indult.
Ószaka, lévén kikötőváros, nem különösebben szép. A kikötője sem az, de azért vannak lenyűgöző méretű létesítmények, például egy híd, amelyiken három szinten egymás felett folyik a közlekedés; aztán felhőkarcolók, meg egyéb, azonosíthatatlan, bár nyilván nélkülözhetetlen funkciót szolgáló hatalmas építmények, feltehetőleg raktárházak, vámházak, dokkok, vagy a csoda tudja, hogy mik. A Santa Maria japán módra volt élethű, tehát sehogy; viszont az utolsó öt percben felfedeztük, hogy a mélyben valaki fandangót táncol, de képtelenség volt odaférni, hogy lássunk is valamit. Nem baj, nekem úgyis a látkép tetszett jobban.
Ezek után a második napirendi pont felé vettük az irányt, de Tó Kónak hirtelen megjött, vagy egy héttel korábban, mint számított rá (na ja, vagy öt éve nem végzett egyszerre ennyi fizikai munkát, gyaloglás, miegymás), és egyszerre csak görcsökben összeesett a kocsi hátuljában, tehát a délutánnak fújtak. Röpke egy óra alatt haza is értünk, ezalatt többször majdnem eltemettük, de aztán otthon kapott gyógyszert, és csendesen pihenőztünk. Ránkfért, nem voltunk egyáltalán kialudva, ötig ki se nyitottuk a szemünket.
A délután aztán mindenféle családi tevékenységgel telt: játszottam Szaki-csannal, aztán a Virtual Fighterrel a Sega Saturn videojátékon, aztán megint Szaki-csannal, aztán végre felérték ésszel, hogy legjobb, ha én megyek a fürdőbe utoljára, mert annyi kiló vagyok, mint bármelyik két másik összesen (hát igen, Okamoto-szan sem volt egy Sly Stallone), és ha megmártózom a kádban, akkor kiömlik a víz fele, és nagyon kitolok az utánam következővel. Vacsiztunk is, érdekes módon sokkal kevésbé finomat, mint amikor összecsapták, de azért nem volt rossz.
Tó Kó teljesen megjavult, vagy legalábbis azt mondta, majd némi gondolkozás után rájött, hogy ő mégsem kedd, hanem hétfő, azaz holnap estére foglalt szobát egy kiotói ryokan-ban. Ezexerint most alszunk itt utoljára.