Tíz előtt nem sokkal eszméltünk, arra, hogy az Okamoto-család testületileg már családi életet él, szegények a konyhában reggeliztek. Némi pakolászás után kiszállítottak bennünket a pályaudvarra, ott sietve elbúcsúztunk (megint a tilosban parkoltak), és beraktuk a pakkjaink nagyobb részét csomagmegőrzőbe. Lévén 300 yen, azaz kicsit drága, ez tipikusan egy olyan szolgáltatás, amit általában nem vagyok hajlandó kifizetni, de most nagyot akartunk sétálni, meg mégiscsak, ez lesz valószínűleg e nyáron az utolsó nagy utazás, tehát nem illik a garast erőteljesen a fogunkhoz ütögetni. Általában sem vittük túlzásba a spórolászást, főleg dobozos üdítőket vettünk sokfélét, bár nagy meglepetésemre Tó Kót sikerült lebeszélni az összes drága vendéglőről, sőt, egyszer önszántából mászott be egy olyan étterembe, ahol állva lehetett sobá-t enni, mert nem hitte el, hogy tényleg csak 190 yen egy adag. (Tényleg csak annyi volt, de olyan is…)
No, lényeg, hogy térképpel a kezemben, fényképezőgéppel és videokamerával a táskámban felfegyverkezve rettenetesen megsétáltattam szegény lányt. Úgy kell neki, miért hívott engem is kirándulni. Két napig én viselkedtem jól az ismerőseinél, most majd megismeri a magyarok istenét.
Kezdetnek átkutyagoltunk egy laza, egykilométeres vásárlóutcán. Niigatában a Honcho hatalmas, de nem egy utca, hanem sok; ilyen hosszú vásárlóutcát (fedett ám!) még nem láttam.
A térképen mindenféle zölddel feltüntetett, parkként jelzett telkek több ízben is kamunak bizonyultak; a park értelme Japánban ugyanis “az a hely, amelyik nincs beépítve házakkal és nem rizsföld vagy hegy”. A definícióban arról szó sem esik, hogy ott fűnek is kellene lennie. Szóval egy kicsit tényleg kerültünk, gyönyörűszép helyek helyett gyorsforgalmi utak alatt, sikátorokban kóvályogva, de kipipáltunk két szentélyt. Először a Horikawa-Ebisu nevű, az autópálya és két parkolóház szomszédságában lévő viszonylag apróbbat, majd a Tenmangu nevű nagyot, amiről az ott lévő fél kerületet elnevezték. További tizenöt perc tántorgás után elértük a Nakanoshima-szigetet. Eddigre úgy négy doboz üdítőt nyakaltunk be (összesen, nem fejenként).
Még csak másfél órája mászkáltunk a rekkenő hőségben (a kifejezést kéretik nem irodalmi fordulatként, hanem a szó lehető lexorosabb értelmében venni), amikor Tó Kó kezdett lázadozni; tényleg arcátlan meleg volt, ezért én sem bántam, hogy enyhet kerestünk. A Nakanoshima-sziget és környéke végre tényleg szépnek tűnt, kicsit hasonlított (jó távolról) az otthoni Margitszigethez, de aztán odamentünk, és egész más lett, hajléktalanok a híd alatt, kopár játszótér, oszt annyi. Kicst arrébbsétálva találtam Lánchidat is a Margitszigethez, azaz egy olyan hidat, amit négy oroszlán őriz, de megbuktak, mert mindnek volt nyelve.
Egyetlen kipipálandó hely maradt a térképen (épeszű távolságon belül), a Tsuyu-Tenjinsha (másik nevén Ohatsu Tenjin) nevű szentély a Sonezaki nevű városrészben. Önmagában ez a városrész kiugróan nem lenne nevezetes, csupán annyiról, hogy mindig is egy tipikus városi negyed volt. Csakhogy élt itt Ószakában egy Chikamatsu Monzaemon nevű bunraku-, azaz bábszínház-darabokat szerző író, afféle japán sexpír, aki ontotta magából a darabokat. Az egyik darabja, pont amivel nagyon híres lett, Sonezaki Shinju, azaz “Kettős szerelmi öngyilkosság Sonezakiban” névre hallgat. (Amatőr nyelvológusoknak: tudom, hogy hihetetlen, de esküszöm, hogy a shinju tényleg azt jelenti, hogy “kettős szerelmi öngyilkosság”. Ráadásul két pimf kandzsival írják, az összesen négy vonalból álló szív-vel és a szintén négyvonalas közép-pel.)
A darab maga egy Ohatsu nevű kurtizán és egy Tokubei nevű kereskedőlegény szerelméről szól, amit a szülők persze elleneznek, Tokubeinek egész máshoz kéne mennie, de ez az egész nem lenne olyan nagy baj, ha nem adna kölcsön két ezüstöt az egyik haverjának, aki viszont nem adja meg neki a kölcsönt, sőt, letagadja, megvádolja Tokubeit, hogy hazudik, és még meg is vereti az utcán. A két szerelmes ezután nem tehet mást, elmegy megöngyilkolni magát a Sonezaki erdőbe (erdőnek ma már nyoma sincs, de hát akkor még kisebb volt Ószaka), és rusnyán össze is vagdalják magukat. Közben persze kiderül az igazság, a rossz fiút többször pofánverik, a nagybácsi megbocsát és akár össze is házasodhatnának, de addigra nekik már annyi.
Olyan népszerű lett a darab, hogy Chikamatsu rögtön befutott vele, aztán nem győzte gyártani a többi shinju-történetet, sőt, maga a tényleges páros öngyilkolászás is olyan méreteket öltött, hogy a sógun rendeletileg tiltotta be. Ilyen rendeletet is csak Japánban lehet hozni: a világ többi részén nem szokta érdekelni az öngyilkosokat, hogy mi lesz velük, miután kinyiffantak, de itt a rendelet úgy szólt, hogy nyilvánosan megszégyenítik és földönfutóvá teszik az olyan családokat, amelyikben előre megfontolt szándékkal öngyilkolásznak.
Magát a Sonezaki Shinjú-t bunraku-ról átírták kabuki-ra, azaz rendes színházra is (amit én tavaly láttam is a Ginzán a Kabukizában, a lexebb jelenet, amikor vagy tíz percig mennek az erdőbe meghalni), sőt, meg is filmesítették, amit a Japán Alapítvány jóvoltából tekinthettem meg (még azt a ronda véres, hiperrealista filmet, amit csináltak belőle, vagy öt percig ölik egymást, nyiszálják a torkukat, meg minden, fúj).
Mármost mindezt azért tudom ilyen részletesen, mert a Shinoda professzor, aki fél évig tanított bennünket az ELTÉ-n, sajnos, Chikamatsu-szakértő volt, és pont a Sonezaki Shinju volt az, amelyiket az elejétől a végéig elmesélte, sőt, vizsgáztunk is belőle. Ezenfelül, mint említettem, láttam mindenféle formában, kívülről tudom, így hát muszáj volt elmenni Sonezakiba, pláne, hogy errefelé minden Ohatsu képével van tele.
Maga a Tsuyu-Tenjinsha egy szép, meglehetősen új állapotban levő szentély volt, afféle kis sziget, merthogy körülötte viszont temérdek magasabbnál magasabb ház, felhőkarcolók, szállodák, miegymás. Videóztam is egy jó adagot.
Visszatérve az állomásra, meglepően olcsón és meglepően gyorsan eljutottunk Kiotóba. Pont jött egy sebesvonat, ami negyven perc alatt átvitt. Kiderült, hogy a ryokan a város kellős közepén, a Shijo utcához közel van.
(Kis magyarázat: Kiotó belvárosa, azaz a régi Heiankyo talán az egyetlen város Japánban, ami – akkor kínai mintára – egymást deréxögben metsző utcák sorából épül fel, méghozzá észak-déli és kelet-nyugati irányúakból. Ez utóbbiak rendkívül fantáziadúsan Nijo, Sanjo, Shijo, Gojo, satöbbi, Kujo, Jujo névre hallgatnak, tehát egyszerűen csak meg vannak számozva. Kiotó legnyüzsibb része a Sanjo és a Gojo közt van.)
Lefürödtünk – nem, nem a szobában, a ryokan-okban mindben van o-furo, azaz fürdő, sajnos, az utóbbi néhány tíz évben már elszeparálva nemek szerint. Attól még azért remek mulatság, az ember először megtisztálkodik zuhanynál, csapnál, ahogy sikerül, és a forróvizes medencébe már tisztán mászik bele. Ryokan-ban azért nagyobb móka, mert ott relatíve nagy a medence, míg otthon a japán általában csak az otthoni fürdőkád fele méretű fürdőbe mászik bele.
Tó Kó még Yokohamában vett magának egy yukatát, és az volt a mániája, hogy azt neki Kiotóban fel kell vennie, és abban rohangálnia. Én próbáltam magyarázni, hogy az ünnep holnap lesz, és hogy Kiotó egyébként ugyanolyan normális japán város, mint a többi, de nem hatott. Ha viszont már kiöltözött, akkor én is jinbei-be bújtam, és elég érdekes látványt nyújthattunk mind a ketten. Szóval kicsit japánosra öltözve elmentünk sétálni a városközpontba.
Találtunk nyüzsgő vásárlóutcát, meg fényes promenádokat, aztán kiballagtunk a Kamogawa partjára, ahol rengetegen voltak, ebből néhányan házi tűzijátékot próbáltak rendezni, véges sikerrel. Viszont Kiotó tényleg gyönyörű, nem véletlenül szeretem én annyira; az emberek nem rohannak olyan eszetlenül az utcán, mint Tokióban, itt a lexebb a metró egész Japánban, apró szentélyek szaggatják meg itt-ott a házak sorát, és nagyon kevés a magas betonépület, sőt, talán felhőkarcoló egyáltalán nincs is, szemben Ószakával, ahol rengeteg.
Mire visszaértünk, már elő voltak készítve az ágyak, akarom mondani a futonok. Igen, igen, a ryokan-ban a padlón alszik az ember, de nagyon kényelmes és puha. Még bevásároltunk némi ennivalót a közeli éjjel-nappaliban, és jót eszegettünk; leszaladtunk mégegyszer fürdőt venni; tévét néztünk, aztán álomra hajtottuk a fejünket.