Tízig ki kellett jelentkeznünk a ryokan-ból. Egy reggeli fürdő, meg a szobánkba hozott reggeli azért még belefért, annak ellenére, hogy csak nyolckor bírtunk felkelni. Különben meglepően olcsón szálltunk meg, 6000 yenért, pedig a szokásos ár ennek bőven a duplája. És hát kaptunk érte bőven szolgáltatást. A reggeli nagyon japános volt, de valamiért nem túl finom; volt benne nattó, azaz rohasztott (szép szavakat persze kereshetünk rá: erjesztett, fermentált, satöbbi, de attól az bizony még rohasztott) babot, amit korábban nem voltam hajlandó megkóstolni, olyan büdös, de gondoltam, most itt az alkalom, hogy felülkerekedjem az előítéleteimen.
Hát nem: a nattó számomra tényleg gyakorlatilag ehetetlennek bizonyult, az egyetlen falatot temérdek rizzsel és szójaszósszal sikerült csak lenyelni. Sokan, akik válogatósnak hisznek, csak legyintenek, hogy miért pont ezt enném meg; pedig az igazság, hogy eddig gyakorlatilag még bármit megettem itt, a nyers csirke- és lóhúson át a tengeri hínárokon és moszatokon keresztül a főtt polipig és sült tintahalig mindent. A másik étel, amit azért nem nagyon kedvelek, a wakame nevű hínár, amit olyan lelkesen és olyan bőkezűen főznek bele az összes leveseikbe. De azt azért meg tudom enni, ha muszáj. Különben vannak sokan japánok is, akik nem eszik a nattó-t.
Még előző nap beszereztünk egy egynapos, minden buszra és a metróra is jó bérletet; elmentünk tehát az állomásig, otthagytunk a csomagjainkat a megőrzőben (a márciusi gázmérgezés után sokáig nem lehetett használni őket, de most már újra rendben), és nekivágtunk Kiotónak. Ezúttal én terveztem az utat, Tó Kó csak annyit kötött ki, hogy sokat buszozzunk, mert drága volt a bérlet.
Igyekeztem főleg olyan helyeket választani, ahol még nem voltam, de elsőként egy olyat sikerült, ahol már voltam tavaly, de megnövekedett jelentőséggel bír. Ez pedig a Kiyomizudera, a Tiszta víz temploma, ami kicsit fent van a hegyen, ezért megizzadtunk a hőségben, mire felértünk oda. A busz sokkal lejjebb vitt csak, mint tavaly, és ezért egy hatalmas temetőn kellett keresztülsétálnunk; ekkorát még nem is láttam Japánban.
A Kiyomizudera semmit nem változott: most is hatalmas, most is szép. Egyik leghíresebb része a mintegy 12 méter magas kiugró párkány, erkély; az alatta levő faszerkezetben ugyanis elfelejtettek szögeket használni a japánok. Maga a Kiyomizudera nem egy épület, hanem rengeteg; a templom a nevét egy három sugárban csörgedező, vízesésként lehulló forrásról kapta. A hagyomány szerint, ha az ember iszik az egyik vízsugárból, három, ha kettőből, akkor öt évvel tovább él. Ha mindháromból iszik, akkor addig él, amíg meg nem hal.
A Kiyomizuderában (ugye, a -tera és -ji végű templomok buddhista templomok, míg a jinja sintó szentélyt jelent) bújik meg a Jishu Jinja nevű szentély. Ez az a hely, ahol a novellám játszódik, ezért aztán bőségesen kellett fényképezni, meg videózni. Előző nap természetesen sikerült elfelejtenem feltölteni a video akkumulátorát, így aztán a lexebb képeknél jelentette be, hogy akkor most vége; tartalékakku pedig nem volt. Végül is némi várakozással meg ki-bekapcsolgatással további néhányszor öt-tíz másodpercnyi felvételre sikerült rábeszélni, de összesen talán már csak egy percnyire.
Ezután a Heian-jingu, azaz a Heian-szentély következett. Hatalmas, csupa új fa és új narancssárga festék, egyáltalán nem sugall semmiféle magasztos régi fenséget, viszont a méretei lenyűgözőek. Ötven méterről nem fért be teljesen a keresőbe. És árnyék sehol, a napon pedig legalább negyven fok.
Régi adósság következett, a Nanzenji, ami egy szintén igen régi épületegyüttes. A térképen kinéztem, hogy egy bizonyos irányban nem lehet messzebb, mint egy kilométer, és mentünk is volna arra, csak Tó Kó elkezdett magyarázni, hogy már tegnap se találtam meg a ryokan-t (ez igaz, de nem adtak térképet, amit meg megnéztem az állomáson, valami nagyon furcsa volt), és hogy kérdezzünk meg valakit. Hát meg is kérdeztünk egy nénit, aki pont 90 fokkal arrébb mutatott, és miatta körülbelül negyvenöt percet gyalogoltunk a tűző napon egy háromkilométeres kerülőúton. Igen hálásak voltunk a jó tanácsért. Az egyetlen öröm az volt, hogy mindenféle ízű félliteres üdítőket fedeztünk fel, és nagyokat ittunk útközben.
A Nanzenji különben szintén hatalmas épület-, sőt, templomegyüttes; mi az egyik lexebb részébe, a Tenjuanba mentünk be, amelynek gyönyörű kertje van. Még korábban vettem egy képeskönyvet, ami Kiotó Zen-kertjeiről szól, most utólag meg is találtam benne a Tenjuant.
Nagyon elfáradtunk, de sietnünk kellett, mert lassan zártak a templomok, és még szerettük volna megnézni a Ginkakujit, az Ezüstpavilont. Fél öt után értünk oda, és nem nagyon akartak beengedni, mondván, hogy ötkor zárnak. Sebaj, majd sietünk, mondtuk.
Hát siettünk is: én öt perc alatt többet fényképeztem, mint előtte egész nap. Nagyon szép. Szemben az Aranypavilonnal (Kinkakuji), amelyik tényleg aranylemezekkel van borítva, és sárgán csillog, a Ginkakuji csak nevében ezüst; fából van, viszont van egy gyönyörű kertje, és persze ez sem egyetlen épület, több, csak az egyik közülük a híres pavilon, viszont a többi sem sokkal csúnyább. Most igazából keresgélhetném a szavakat, hogy megpróbáljam leírni, hogy hogyan és miért szép, de úgysem lehet. Okosabb híján képeslapokat vettem, meg fényképeztem vagy tizenötöt. Az Ezüstpavilon szerintem azon helyek egyike, amelyet ha az ember Japánba jön, tényleg érdemes megnézni. (Az Aranypavilon is nagyon szép, sőt, de ha a kettő közül egyet kellene ajánlani, én ezt választanám.)
Ötre végeztünk is, de össze akartunk esni. A buszbérletünkkel és némi járattérképpel felfegyverkezve kitaláltuk, hogy most városnéző buszt csinálunk két körjáratból, és valóban, buszoztunk egy órácskát. Mivel én elaludtam tizenöt percre, nem sikerült tökéletesen az ötlet, viszont a buszon hűvösebb volt, pihentünk egy nagyot, aztán metróval visszamentünk a Sanjóig, hogy akkor még lássunk valamit az esti Kiotóból.
Bóklásztunk még egy darabig a Sanjo és a Shijo között, fel s alá, szebbnél szebb helyeken, többek között a Kamogawa partján. Már előző nap is arcátlan mennyiségű párocskát figyeltünk meg a parton, most egy kicsit számoltuk őket, és úgy becsültük, a Sanjo és Shijo közti tán 800 méteres szakaszon lehettek majd kétszázan. (Mármint csak azok, akik a folyóparton ültek. Még kétszer ennyi sétált.) Hétköznap. Azaz átlag négyméterenként egy pár. Namármost ilyen felállásban nem lehet könnyű dolga annak a japán fiúnak, aki lágyan a lány fülébe susogja, hogy “De mi ugye egész mások vagyunk, nem?”
10 óra körül bevágódtunk az állomásra, éppen elcsíptünk egy Maibarába induló sebesvonatot, és 11 órakor meg is érkeztünk Maibarára. A tervünk az volt, hogy éjfélig még biztos indul onnan valami vonat, és akkor azzal eljutunk tán Nagoyáig, és akkor már esetleg csak egy-két órát kell várni az állomáson, és indulhatunk tovább Yokohama felé.
Sajnos, a mindig oly precízen csatlakozó japán vonatok ezúttal kitoltak velünk. Hogy mi késtünk (ez valószínűtlen), vagy hogy csak nem szinkronizálták a menetrendet, nem tudni, de tény, hogy három perccel az orrunk előtt ment el az utolsó éjjeli vonat Maibarából, és egyetlen gyorsvonaton kívül (amire nem volt jó a jegyünk, csak kiegészítővel, meg hálókocsijeggyel, úgy meg vagy hatezer yen lett volna) már nem volt semmilyen vonat, legközelebb csak reggel hatkor. Nem mi jártunk egyedül így, voltak még vagy tízen.
Mármost a nagy morfondírozásban a gyorsvonat is elment (különben sem akartam azzal menni), és ott álltunk a tény előtt, hogy a pályaudvarról ki kell takarodnunk, mert bezárják, viszont menni nem nagyon van hova. Különben az egyik japán srác felhívta a közeli fogadókat, mind zárva volt. Milyen hely az, ahol a szállodák szünnapolnak?
Én egyébként nem láttam semmi kifogásolnivalót abban, hogy aludjunk valahol a füvön, vagy akárhol egyet, de Tó Kó határozottan ellenállt, azt mondta, hogy a fűben bogarak vannak, és ő különben is úrinő, és nem alszik ilyen helyeken. Lényeg, ami lényeg, valami irtózatos veszekedés lett az egész eredménye, meg az, hogy ő ugyan tényleg nem aludt, viszont engem sem hagyott aludni.