Délelőtt leveleket írtam, meg a Kiotóban vásárolt ajándéktárgyakat címeztem meg, és adtam fel az egészet a postán. Jól el is ment az egésszel az idő, különösen, hogy most, hogy visszajöttem, a komplett kelet-európai különítmény tiszteletét teszi nálam 2* szerint periodikusan.
Délután újra testedzés, Ványadt bácsi hozzám képest svájci néger, tegnap tényleg meghúztam a vállam, le is tettem a különösebb súlyzózásról. Úszni viszont leúsztam a penzumot, szaunázgattam is, aztán otthon kicsit elaludtam. Próbáltam naplót írni, véges sikerrel, mert Emo újabb levelet hozott, ezúttal valamivel szebben írva, viszont kétszer olyan hosszút, mint tegnap.
Attila többször panaszkodott, hogy Emo – hát, hogy is mondjam – büdös. Hozzám még soha nem került igazán közel, meg az orrom is érdekes, bizonyos szagokat az erdő túloldaláról megérez, bizonyos szagokra meg mintha nem is lenne érzékeny (például én még nem is érzem a kendófelszerelés illatát, amikor Attila már hanyatt-homlok rohan), így ebből különösebb gond még nem volt. De most, hogy Emo közel húzódott hozzám, miközben nézte, hogy mit gépelek, hát, bizony, hullámokban érkeztek hozzám az illatfelhőhegyek, és, egyszer-kétszer kapaszkodnom kellett a billentyűkbe, hogy le ne essek a székről. Nagyobb baj nem történt, a szobámban folyamatosan kereszthuzat van, meg Emo le se nagyon ült, de hát…
Miwa felhívott, hogy másnap mennének a tengerpartra, volna-e kedvünk. Volt.
Este berepült a szobámba egy semi, azaz kabóca, volt vagy hat-nyolccentis szegény, és nagyon nem akaródzott megfogni. Éppen valami alkalmatos tárgy után keresgéltem, hogy kitessékeljem a drágát, mire Attila bejött, meglátta, hogy félek a kabócától, megfogta, kivágta, mint macskát, és úgy vigyorgott, de úgy…