Megpróbálkoztam újra kis lépcsőmászással a Sunwayben, de walkman nélkül véges gyönyör. (Walkmannel is, csak akkor az ember később jön rá, hogy milyen disznó unalmas.) Tíz perc után lekászálódtam róla, és nekiálltam fekvenyomkodni. Nem akartam túlzásba vinni, de nem éreztem magam rosszul.
Azért kicsit rövid az utóbbi pár nap, mert egyfolytában azt az elfuserált tankönyvet gépelem. Most már egy kicsit szelídült a szövexerkesztő, de így is halál unalmas, és rengeteg ideig tart.
Emo holnap utazik; este beállított, nincs-e biciklistáskám, de nem tudta a nevét angolul. (Amerikai angolban pheenie bag, ausztrálul bumbag.) Kiderült, félti baromira az utazócsekkjeit. Mármost gőzöm nincs, hogy mennyi pénze van, szerintem képes lenne ötvenezer yen miatt is ekkorát aggódni, de most, hogy belegondolok, hogy néhány drágább könyvön kívül gyakorlatilag semmire nem költött, és hogy említette, hogy a feleségének sok pénzt akar vinni, könnyen lehet, hogy beváltott félmillió yent. Na, velem ilyen nem fordulhat elő, én vásároltam lelkesen. Örülök, ha át bírok gomd nélkül költözni Matsumotóba.
Mindenesetre megemlítettem Emónak, hogy mi lenne, ha esetleg egy nyakbaakasztós táskát gyártana magának, amibe lényegesen kényelmesebben és lényegesen kevésbé láthatóan tehetné bele a pénzét. Amikor rájött, hogy milyen pofonegyszerű dologról van szó, nagyon megörült neki. Aztán felfedezett egy apró ajándéktárgyat az asztalomon, amiben volt egy ötjenes is; elmagyaráztam neki, hogy ez egy, a biztonságos utazást segítő amulett (tényleg az volt), és amikor ezt kimondtam, rájöttem, hogy most nagyon hülyén nézne ki, ha nem ajándékoznám neki, és így is tettem. Ő mindenáron vissza akarta hozni, ha megérkezik, de sajnos a japán amulettek egyszerhasználatosak, így mondtam neki, hogy tartsa meg. Jó, akkor a feleségének adja. Az nem jó, mondtam, mert akkor visszafelé lezuhan. Gyöjjön csak haza vele.
Kitcho nem tudja a vizsgaeredményét, de maradhat Yokohamán legalább még másfél évig, kapott asztalt, számítógépet, meg e-mailt.