Janó szenszei felhívott, hogy a Murasaki tanárnő (az egész tankönyvet annak idején író csapat feje, most a Janó szenszeiéket idegesítő némber) szeretne beszélni velem, híjam fel. Én ekkor már tudtam, hogy ez a végzet: valóban, Murasaki néni látni akarja, hogy én mit gépelek. Innen pedig kész, nincs mese: be kell tördelnem a könyvet, mert egy ötvenéves nyelvésznőnek én ugyan el nem magyarázom, hogy az a kusza izé, amit lát, az értő ember kezében tíz perc alatt szebb táblázattá szelídül, mint amit valaha is látott. A dolog azért fájdalmas, mert a szövegszerkesztő, ami mellett végül döntöttünk, valami kiábrándítóan vacak (nem tud sorkiegyenlíteni, a sortávolság és a tabulátorok csak az egész szövegre globálisan állíthatók, keresés és csere ugyan van benne, de arra már képtelen, hogy három szóközt mondjuk négyre cseréljen, folytassam?). Mármost a gépelésért (szedésért) engem ugyan megfizettek, de ha tördelni is kell, akkor nagyon ráfáztam…
Bosszúból levettem a tempóból, amivel a könyv készül, és elmentem megerősödni. 90 kilót háromszor (majdnem négyszer), 95-öt pedig egyszer, sutty, kinyomtam. (Meg előtte a 60-at tízszer, meg a 80-at nyolcszor, meg még ezt-azt.) A 100 pedig a mellkasomon maradt. Nem baj, szeptember végére úgyis felemelem.
Este currys rizst főztem, Attilának is, és kicsit bőre mértem az adagot, mert miután pukkadásig laktunk – na jó, én a mostanában szokásos mércével zabáltam be, otthon összesen egy tányérnyi nem lett volna –, a fele megmaradt. Közben filmet néztünk, valami Eirien Kappu (ez éppúgy lehetett volna Alien Cup, mint Alien Cop, végül az utóbbinak bizonyult) címűt, én már csak a végére érkeztem, amikor a rendkívül emberkülsejű, csúnya, rosszindulatú ufó végére egy peciális szerkezettel, úgynevezett sörétes vadászpuskával tettek pontot.