Sejthettem volna. Tegnap Taró benézett, és megkérdezte, hogy megyek-e holnap órára. Én mondam, hogy nincs sok kedvem, ami igaz is volt, de aztán mivel a Hama-sannak megígértem, hogy ráolvasom egy kazettára az első tízegynéhány leckéjét, és másnap bent találkozunk, nem volt mit tenni. Késtem vagy tíz percet, de aztán amikor lihegve átadtam neki a kazettáját, valami tanárnő jött fel, kétségbeesetten keresve valakit, akit taníthat. Na, ő volt Shibata tanárnő, és kiderült, hogy az égvilágon senki nem jött még be, még az oly precíz indonéz Budi-san se. Sőt, később se, így aztán a tanárnővel együtt több, mint két óráig nyúztuk egymást. Valahogy nem volt igazán az én napom, teljesen egyszerű szövegekben is bírtam hibázni, a tanárnő pedig humorát tekintve Kodama senseihez volt mérhető. Végül is félórával hamarabb, mint az óra rendes vége, közös megegyezéssel elváltunk.
Délután újra nekifeküdtem a tankönyvgépelésnek, most már tényleg nincs sok hátra, de nagyon lassan halad, és nagyon sok időt vesz el.