Ma mégiscsak bementünk az egyetemre. Shiga sensei megkért bennünket, hogy segítsünk egy kicsit már székeket cipelni, amire én mindig fel szoktam lelkesedni, merthogy hát akkor mégse tanultam annyit hiába. Viszont mert ő kérte, és nem a Yamada, ezért tényleg bementünk, még a link Taró és Tad is, és tényleg cipeltünk, bár jó meleg volt.
Utána viszont Shiga tanár úr és Yomota tanárnő elcipeltek bennünket ebédelni, és ők fizettek. Sülthús-svédasztal volt, bár nemcsak mindenféle húst és zöldséget választhattunk sütögetni, hanem volt rizs, curry, vagy háromféle, gyümölcs, saláták, fagylalt, kávé, minden; és ez az egész fejenként összesen 1250 yenért, mert ebédidő volt. Na jó, üdítő az külön. Irtózatosan bezabáltunk, nemcsak én, mindenki; az apró termetű Shiga szenszei alig evett kevesebbet, mint mi. Én talán életemben most ettem legtöbbet egyszerre, kis híján rosszul is lettem (ami azért nem csoda úgy 15 darab kis virsli, egy nagy tál rizs, sült krumpli, úgy tíz szelet sült hús, négy gombóc fagylalt, meg zöldség, saláta, tojáskrém, miegymás után), viszont ez meglepően hamar elmúlt. Igaz, többet nem ettem aznap, se előtte, se utána, de a nehéz testi munka (nem a székcipelés, hanem a súlyzók) úgy látszik, valamelyest megtették a hatásukat. És a másnapi mérleg szerint nem is híztam szinte semmit.
Este aztán bevonszoltam magam Tokióba, kézbesítettem a floppykat, és még beszélgettünk egy kicsit; Janó szenszeiék már csak a hazaútról gondolkoztak. Jó későn értem haza.
zs