Újra Japán – családostul

Sabolc újra in Japan, immáron március 1. óta, ezúttal családostul (Mrs. Shirokuma és a kicsi bocs), igazi, klasszik salaryman-ként. Új élet, új kihívások – két évre elmegy az ember, aztán kezdhet mindent a nulláról, sőt.

A sőt annak szól, hogy a japán főbérlők úgy általában nem kedvelik a külföldieket, a családosokat, a gyerekeket, azokat, akiknek kisállatuk vagy bármilyen hangszerük van, krónikus betegek, nem beszélnek japánul vagy éppen velük egyneművel szeretnének lakni. Egy-egy még beférhet ezek közül, de ha 2-nél több összejött, mint nekünk, akkor némi ismeretség híján igen nehéz – vagy éppen lehetetlen – iszonyú pénzek elköltése nélkül megoldást találni. Azért van az a pénz, amennyiért vonzó még egy külföldi is, de hát ennyire azért nem magas az én fizetésem, havi 130 ezer yen körül próbáltunk meg lakást keresni úgy, hogy azért ne Kenyából kelljen bejárni. Igazából most döbbentem rá, hogy mekkora áldás is volt egy ismerős lakásában lakni éveken át (és nagyon baráti áron).

A két korábbi lakásbérlés a Japánban eddig eltöltött 8 év alatt viszonylag rendezett dolog volt, mert más intézte nekem, bár nem tudott nem feltűnni, hogy mindkét esetben egyetlen lakás közül kellett választani, és hát voltak gyanús apróságok, például hogy nem 5-7-9 percnyi sétára laktam az állomástól, hanem 4-5 kilométerre. És egy temető mellett.

Külföldiként a lakásbérlés fő akadálya a kezes (hosónin) hiánya. Itt bukik el a legtöbb ember, mert külföldi nem jó kezesnek. A kiút persze a sok pénz, vagy a még annál is több. Számos ügynökség szakosodik a gazdagok igényeire, és rongyos havi kétmillió forint körüli összegért már Tokió igen neves részein, pl. Roppongi Hillsben is lehet lakni. A lakbért lefelé tornászni értelemszerűen az igények lejjebb adásával lehet: a japán ingatlankeresőkben nemcsak olyan evidens szempontok vannak, hogy melyik környéken van a lakás, meg hány négyzetméter, meg mennyibe kerül, hanem olyanok is, hogy melyik vasút/metróvonal melyik állomásához van közel, és pontosan hány perc sétára is van az állomástól. Vagy hogy hányadik emeleten van a lakás (Japánban a földszint rossznak számít), milyen típusú a lakás (a régi, szárított denevérszarból készült, roskatag, tatamis viskók olcsók, drágának a mansion számít, a rendesen összerakott lakótelep európai szobákkal), illetve mikor épült – 1983 környékén változott az építési törvény, azóta sokkal földrengésállóbbra csinálják a házakat, így éles ugrás figyelhető meg a lakbérekben.

Lehet egyébként még vicces paramétereket találni, például itt: van-e portaszolgálat, csak diákok, rövid időre is bérelhető (Japánban jellemzően 1-2 éves fix időre bérel lakást az ember, utána fizethet a megújításért), lehet-e hitelkártyával fizetni, s.í.t.

Ha ezek után valaki azon töpreng, mint én, hogy olcsóbb venni egy házat, és a részleteit törleszteni, teljesen igaza van, két ok miatt nem szokás, és nem az, hogy külföldi nem vehet. Dehogynem vehet, még vízum nélkül is (csak nem jogosít vízumra). Az egyik, hogy külföldi úgyse kap a banktól hitelt, max. mostanában, ha végleges letelepedési engedélye van. De a másik, hogy minek vegyen, ha úgyis össze fog dőlni a földrengés miatt… :-)

Visszatérve szegény külföldinkhez, a másik nagy akadály, hogy egy csomóan ugye azért nem extra magas fizetéssel kezdenek itt (pl. akik idejönnek angolt tanítani), jó, ha kapnak 200-250 ezer yent havonta, viszont a legtöbb ingatlanos/főbérlő nem szerződik olyannal, aki nem keresi meg legalább a lakbér háromszorosát. Nem lehet (vagy legalábbis nem egyszerű) tehát a fizetés felét lakásra költeni. Vannak persze borzalmasan kicsi helyek relatíve olcsón, de fajlagosan azok a legdrágábbak. Illetve lehet messzebb menni a várostól, de akkor meg az ingázás nyúlik meg borzalmasan – amivel a fő baj nem az lenne, hogy 1 órát kell utazni, mert azt simán ki lehetne bírni, hanem hogy 1 órát állva, zsúfolt vonatokon.

A mi mostani lakásbérlésünknek is voltak eléggé elkeserítő pillanatai, bár egy részéről mi tehettünk, mert a netes keresgélések eredményei alapján úgy tűnt, talán mégis lesz néhány lakás mondjuk max. 30 percre a cégtől, átszállás és a főbérlőnek ajándékba adott 1-2 havi pénz (reikin) nélkül, elérhető áron. Hát nem lett. A csúnya részeket kihagynám, mert voltak olyanok is (leegyeztetett, megnézett lakásra másnap azt mondta a főbérlő, hogy inkább mégse), de a vége az lett, hogy muszáj volt lazítani a feltételeken (ne max. 30, hanem max. 40 perc legyen az ingázás, ne max. 7, hanem max. 10 perc az állomás gyalog, és az eredetileg megálmodott összegbe sehogy nem fért bele), úgyhogy a változatosság kedvéért ezúttal egy RÓZSASZÍN házban lakunk, egy iskola és egy templom, tehát megint egy temető mellett. A ház neve is extrém furcsa, Dům Cosme Care, tényleg, ドゥーム･コスメケア. És a rettenetesen visszafogott feltételekkel, reikin nélkül is ez azt jelenti, hogy közel félmillió yent kellett kifizetni az első hónapra a mindenféle letétekkel meg egyéb mondvacsinált tételekkel együtt (“kezes” cég, kulcscsere… majdnem elmagyarázták, hogy ebben a házban azért kerül a szokásos kb. 16 ezer yen kétszeresébe a kulcscsere, mert lent van egy plusz közös ajtó, és amikor nagyon hangosan kezdtem röhögni, akkor kaptak észbe, hogy ja, hát akkor a mindenki másnak is ki kéne cserélni, ez nem jött be).

Japánban új életet kezdeni egyébként családosan annyira nem funky, legalábbis akkor, ha az ember egyből dolgozni is próbál és a következő generáció kétéves. Két hétig tartott, mire összeszedegettük a legfontosabb dolgokat, most már van telefon, mobil- és drótos net, bútorok, hűtőszekrény (recycle shopból, jó nagy), gázrezsó és mikró, viszont lakbérestül-mindenestül úgy kétmillió forinttal lettünk könnyebbek. Most egy darabig még a nullszaldóért dolgozom… :-)