Celeb lettem

Hülye érzés, na.

Szóval az történt, hogy március elsején, amikor megérkeztünk, elkapott valami tévéstáb a reptéren családostul, hogy ki vagyok én és mit keresek Japánban. Olyan 15 percig faggattak – az asszony szerint 18 óra utazás után legalább 13 perccel tovább, mint kellett volna, és hát lássuk be, igaza volt: lekéstük a Narita Expresst, és a félóra múlva jövő következő vonat további 50 percet késett. (Az asszony egyébként feltehetőleg eső- és késésisten, eddig négyből háromszor késett neki a Narita Express, de durván, háromnegyed órákat… illetve nem tud elmenni úgy Nikkóba, hogy ne essen. Én szemerkéléssé bírtam kompenzálni, amikor együtt mentem vele, de ez volt a legtöbb.)

A stáb leginkább arra volt rákattanva, hogy hogy van már, hogy én tényleg Jegesmedve Béla vagyok ebben az országban, kérték, hogy küldjem el a pecsétemet e-mailben, mire elküldtem nekik a lakcímnyilvántartás kivonatát, hogy engem tényleg így hívnak, majd el is felejtettem az egészet.

Aztán egyszer csak jött egy levél, hogy április 11-én leszek a műsorban.

Nem kicsit pánikoltam be, mert eszembe jutott, hogy sziporkáztam azért kicsit (“Miért kezdett el japánul tanulni?” “Hát mert átvertek. Az összes regényben az írták, hogy a japán nők kedvesek, alázatosak és szófogadók.”), szóval kicsit leveleztünk a műsorkészítőkkel, akik kerek perec megtagadták, hogy megmutassák előre, hogy mi lett a beszélgetésből, de mondták, hogy ne izguljak, nem lesz semmi udvariatlanság benne.

Hát nem is lett, pedig addigra már az egész cég tűkön ült, mert véletlenül elkottyantottam (ők meg túlgondolkozták). Nekem nincs tévém, de felvették, kiderült, hogy teljesen hétköznapira vágták a dolgot, egyedül a jegesmedvebélaság volt érdekes bennem, tán ha három percig szerepeltem.

Snitt.

Szombaton elmentünk a nem túl messzi Inokashira Parkba sétálni, azt hittük, hogy ott lesz például fű meg fák meg játszótér, hát fák meg játszótér volt is, fű nem sok, ellenben vagy négyezer japán ember igen. Meg ennyi csónakot se nagyon láttunk még tavon egyszerre:

Na, szóval és akkor megtörtént. Jött szembe egy huszonévesforma ember, megbámult, hitetlenkedett, elhaladt mellettünk, majd annyira furcsán nézett, hogy visszafordultunk, és akkor megkérdezte, hogy én vagyok-e a én. És én voltam. És akkor képet kellett velem csinálni és akkor emberünk rettentő boldog lett (a társa nem győzött szabadkozni).

De csak kicsi celeb vagyok, mert mást nem érdekeltem, egyáltalán. A cégnél is mondták, hogy nem nagyon volt érdekes… :-)