Ez a nap kellően hosszúra és ocsmányra sikeredett. Kezdődött az egész azzal, hogy szegény Yomota tanárnő kedd óta napjában négyszer elmondta nekünk, hogy “pénteken ám van óránk”, amit mi már kedden is értettünk, rajtam kívül mégsem ment be senki. Egy darabig vártuk a többieket, aztán együtt videózgattunk, meg beszélgettünk. Szegényt ki is akasztottam rendesen. Az történt, hogy kedvesen, lelkesen és mosolyogva elém tolt egy kérdőívet, amely azt feszegette volna, hogy mi a véleményem a félév során történtekről, az órákról, meg úgy általában az oktatás színvonaláról, hogy ugyan töltsem már ki, angolul is jó. Én meg ugyanazzal a lendülettel, még szélesebben mosolyogva, hallatlanul udvariasan visszaadtam neki, hogy én márpedig egy sort sem írok rá. Szegény, először nem akart hinni a fülének; aztán elmagyaráztam neki, hogy szerintem remekül tanítottak, a problémát inkább az jelentette, hogy Elenával meg Budival egy csoportba osztottak bennünket, amitől meg mi nem bírtunk haladni, de őket meg miért bántsam; a végén aztán szegény Yomota tanárnő jegyzetelt. Egy idő után aztán megjelent Elena is, amitől az óra még rosszabb lett, de mire tényleg brutálisan vacak lett volna, addigra vége lett.
Délután Yamada-óra, ismét csak hihetetlenül unalmas. Némi színt az vitt a dologba, hogy ahelyett, hogy kijelölték volna a szerencsétlent, szavazásra bocsátották azt a kérdést, hogy ki mondja a beszédet a búcsúünnepségen. Én eredetileg biztonságban éreztem magam, mert már az elején megmondták, hogy az a diák szokta/fogja, aki a legtöbbet fejlődte a félév során, ez pedig Attila és Kitcho közül lett volna valamelyik, be is voltak téve rendesen, de azért izgultak.
Erre most meg megszavaztatták – mint később kiderült, ezt páran tudták előre, és össze is beszéltek –, és tízből persze, hogy öten lelkesen rálihegték a papírra, hogy “Saburo”, és tapsoltak is a végén. Mindez valahol persze még megtisztelő is lenne, csak a végén Yamada szenszeinek sikerült még vigyorogva közölnie, hogy “hát igen, ez a demokrácia”. Mármost így utólag visszagondolva, egészen biztos, hogy én Yamada sensei megnyilvánulásait egy kicsit érzelemdúsan éltem meg, de erre a vörös köd elöntötte az agyamat, mert az rendben, hogy pofánvágnak, csak miért törlik belém a cipőjüket (demokráciában ugyanis ilyenkor megkérdezik a fószert, akit megszavaztak, hogy akkor tényleg szeretné-e), és kicsit hangosan elkezdtem vitatkozni, hogy “már elnézést, de ha legközelebb majd meg akarunk fojtani valakit tizenötünk közül, gyorsan megszavazzuk, és akkor az is demokrácia?”
Mindegy, nem volt mit tenni, de piszkosul berágtam; így utólag visszagondolva, talán igazán okom nem volt rá, bár már előző napról gyülemlett hozzá egy s más. Rátett például még az egészre egy lapáttal, hogy szinte minden tahó ryugakusei-nek bírt találni a professzora egy olcsó albérletet (a Taró például 40 ezer jenért egy háromszobás lakást talált magának; Khadija 15 ezerért a tanárjának az egyik kétszobás, teljesen bebútorozott lakásába költözött); csak Emo meg az én professzorom vánszorgott el az első albérletboltig, és bökött rá az első lakásra – azazhogy én ezt így éltem meg akkor ott. A 42 ezer jenes leendő havi albérlet ugyanis összesen 210 ezer jen leteendő köszönőpénzt jelentett, amelyben összesen egyhavi lakbér van benne, és kéthavi lakbérnyi letét, amit majd ugyan visszakapok. (Később kiderült, hogy még ennél is rosszabb, a köszönöpénz volt kéthavi lakbér, tehát legjobb esetben is csak 42 ezer jent látok viszont.)
Mindenesetre ámokfutó hangulatba kerültem estére, olyanba, amibe már nagyon régen. Amikor a pénztárcámat vágtam oda teljes erőből a földhöz ezrek szeme láttára, akkor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, valahogy le kell vezetni ezt a dühöt. Végül is egészen úriemberlike sikerült, azazhogy nem vágtam senkit pofán, hanem elmentem a Sunwaybe, és némi bemelegítés (60 és 80 kilók) után felrakattam 105 kilóra a súlyzót. Némi üvöltözés kíséretében ki is nyomtam, mint a huzat. Utána jó kedvem lett, bár később kiderült, hogy elég rendesen meghúztam a csuklómat, utána hetekig fájt.
Este búcsúpartit rendeztek a távozók számára, köztük nekem is. Kicsit elegem volt abból, hogy a 8 órakor kezdődő partikra 8 órakor lemegy az ember, és senki nincs ott, sőt, egyszer Kawarai-san se bukkant fel kilencig; tehát nagy komolyan elhatároztam, hogy fél kilencig le se dugom az orromat, hogy mi van.
Természetesen a parti kivételesen meglehetősen pontosan kezdődött, sőt, a szokásosnál sokkal ünnepélyesebbnek is tűnt. Ezt abból lehetett sejteni, hogy nem volt kaja, csak ropi, meg keksz, meg egy kevés üdítő, márpedig ez azt jelentette, hogy a Kaikan (értsd: Óta-san, a portásnénik főnöke) fizette a kosztot, és az smucig.
Utána viszont nagy buli lett, egészen elvadult arcok is megjelentek: jött a három fékezhetetlen agyvelejű lány, meg aztán további folyományaik, többek között valami negyvenévesforma festőnő. Kora ellenére ő ugrált az egyik legidétlenebbül és leglelkesebben; s amikor úgy Elvisesen meghimbáltam előtte a csípőmet (na ja, a seggsz epíl), ő négyszer akkorát himbált vissza, és majdnem rámmászott, majdhogynem futni kellett előle, úgy beindult…
Én elég rendesen kimulattam magam, volt kitáncolni való düh rendesen, kár, hogy a zene pocsék volt. Megkapó következetességgel az összes lánnyal (kivéve a festőnőt, attól féltem) közöltem, hogy ő a lexebb – pedig nem is ittam. Aztán vége lett, és nekem meg megint rossz kedvem.