Ez a nap túlnyomórészt rendezkedéssel telt, no meg egyre forgalmasabb az iroda is. Miután az én nyakamba varrták – többek között – a búcsúfogalmazásgyűjtemény szerkesztését (ezt ők emlékkönyvnek próbálták hívni, de mindenki házi feladatnak tekintette), és ezt Tad és Taró úgy értelmezte, hogy akkor én csinálom, hát néhány emberrel meggyűlt a bajom. Végül is aztán Emo szövegét is én gépeltem le, meg Tatianáét is én nyomtattam ki, sőt, Elena meg betegségre hivatkozva egyszerűen faxon küldte el a szövegét (ráadásul nem is fogalmazást, csak a kutatási tervét), és még nekem kellett újragépelnem az egészet, silabizálgatva a kanjikat.
Tokoro de (jut eszembe, by the way), én valami iszonyú naiv vagyok. Elena azt mondta, hogy harmincnyolc fokos láza van, hát akkor biztos láza van, gondoltam. Aztán Attila nyers egyszerűséggel rávilágított a problémára: “És ezt te elhitted neki?” Hát, momentán én elhittem. – “Miért, és legutoljára, amikor azt mondta, hogy a elharapta a száját, azt is elhitted?” Hát el…
Igaz, ami igaz, azt én is furcsállottam. Egyik nap tudniillik Elena megjelent valami elképesztően megharapott szájjal, azt állítva, hogy sushit evett nagy hirtelen. Mármost ahogy ő kinézett, azt kívülről is nehéz lehet olyan ocsmányul megharapni (triplájára dagadt a szája), hát még belülről, de én letudtam az egészet azzal, hogy ő biztos nagyon ügyesen tudja tönkretenni magát. De most, hogy visszagondolok, tényleg…
Közben persze a saját szövegemet is írni kellett. Szépen bemutatkoztam, elmondtam, kiféle, miféle vagyok, a szöveg legvégén pedig a kortárs magyar irodalmat bemutatandó, Norman Károly: Mink című háromsoros novelláját kíséreltem meg átültetni japán nyelvre, végül is egészen sikeresen. (Aki esetleg eddig nem olvasott Normant, épp itt az ideje.) Kawarai-san is megnézte, Itó-san is, és nem is kellett olyan sokat javítani rajta.
Jut eszembe, döbbenetes élmény volt rájönni, hogy Kawarai-san nemcsak kedves, meg zöld a haja, de vagy hatszor okosabb, mint a másik portásnéni, aki nemcsak fiatalabb, de jóképűbb is volt. Először ugyanis Makita-sannak adtam oda a fogalmazványomat, hogy nézze már meg, ő szabadkozott, aztán belenézett, de szinte bele se javított. Aztán Kawarai-san kezdte el olvasgatni, és ő azért rendesen bele-beleirkált pirossal. De az jó volt, hogy a hibák fele a szövegszerkesztőn elütésből származott, a maradék pedig nem nyelvtani, hanem stiláris hiba volt.
Este Emo átjött, hiszen már egy hónapja megígértem, hogy csinálok neki névjegyet, csak közben elment Amerikába. Az iroda teljes gőzzel működött: Tatiana négyszer jött vissza, hogy még ezt meg még ezt javítsunk át a fogalmazványán, Attila is ott volt, meg Itó-szan is egy darabig, aztán jött Emo, és mindenki kijött a sodrából. Névjegyet tudniillik úgy szoktam csinálni, hogy a képernyőn bámulja a fószer a leendő névjegyét, és amikor már úgy tetszik neki, meg aszongya, hogy ez így egész jó lesz, akkor kinyomtatok neki egy vagy két mintát, ez benne van az árban, hogy papíron is lássa, mit kap, később ne reklamáljon. Mármost Emonak összesen vagy nyolcszor nyomtattam ki az egészet, ott méricskélt vonalzóval a papíron, más emberek névjegyeivel hasonlítgatta össze, mexólta az enyémet, hogy nem elég nagy (na ja, hogy több férjen el egy lapra belőlük), satöbbi. Úgy húsz percig Tatiana meg Attila is egészen jól tűrte, de a nyolcadik mintanyomtatás tájékán ők már nagyon idegesek voltak. Én egykedvűen javítgattam a képernyőn a mintát Emo kívánságainak megfelelően; Tatiana többször hangot adott annak a véleményének, hogy én túl türelmes vagyok. Én vigyorogva megjegyeztem, hogy szó nincs róla, csak a taxióra ketyeg a fejemben; nyolcszáz jenért én ugyanis az egyszerű, négysoros, “nem pofázunk bele” névjegyet csinálom, a vacakolás értelemszerűen többe kerül. Erre Emo egészen hamar megelégedett a mintákkal.
Végül aztán persze nyolcszáz jent fizetett, de sikerült rábeszélnem, hogy vágja fel ő maga, kölcsönadtam neki a sniccert meg a vonalzómat. Kis híján meg is vakultam (gy.k. majdnem nem is láttam többet őket).