Záróünnepség. Délelőtt még a beszédemet fogalmazgattam; Yamada szenszei tapintatosan célozgatott rá, hogy ám igen udvariasnak kell lenni ennek a beszédnek, úgyhogy válogatott nyalásokat írtam egybe, de végül is nem lett nagyon gusztustalan. Azon a kettőn kívül, hogy mindegyik tanár milyen sokat segített, és hogy mennyire fogunk majd most is igyekezni, nem is hazudoztam: olyanokat írtam, hogy “most már egészen más szemmel nézzük a japán dolgokat”, meg hogy “korábban esetleg félreismertük Japánt, de most”, ami igaz is, kinél mit jelent.
Budi-san megmentette a haza becsületét; nemcsak a fogalmazását adta le, hanem kiderült, hogy mindenkiről rajzolt egy karikatúrát, egyik jobb, mint a másik, engem mint őrjöngő szamurájt rajzolt le, karddal a kezében, Jo Kain professzort, mint szemüveges szumo-birkózót, szóval el lehet képzelni. Ott követtem csak el marhaságot, hogy a rajzokat odaadtam Tarónak, mert azt mondta, hogy ő korábban megy be az egyetemre, mint én, és ő addig lemásolgatja a képeket.
Hát ez nem pont így lett: én háromra mentem be, de Taró fél négyig nem került elő, utána rosszullétre hivatkozott (szerintem elaludt). Kicsit elcsúsztunk tehát az emlékkönyvek másolásával, különösen, hogy először nem sikerült kitalálni, hogyan másol húsz példányban szétválogatva a gép.
Az ünnepséget hamar lezavarták, ugyanúgy nem vitték túlzásba, mint a megnyitót; összesen voltunk talán harmincan. Kaptunk pecsétes oklevelet, hogy jól elvégeztük a féléves kurzust, meghallgattunk egy hosszú beszédet Yamada (ez egy másik) szentá-csó-tól (mármint hogy a center-főnöktől), meg egy sokkal rövidebbet tőlem, aztán már vége is lett a hivatalos részének.
Az ünnepség végeztével Yamada szenszei csak úgy mellémsodródva megjegyezte, hogy “naisu supiichi“, azaz nice speech, csak “kicsit túl nyálas volt, tudod”. Amikor pedig ő javasolta (magyarul rámparancsolt), hogy ilyen legyen.
Most, visszagondolva, meg sokadszor visszajátszva a jelenetet, valószínűleg nem akart ő rosszat. Végül is meg akart dicsérni, de hát azt egy az egyben nem lehet, hát kellett mondania valami korholást is. Meg aztán lehet, hogy én is kicsit félreértettem valamit; mindenesetre ott és akkor valami elképesztően begurultam és néhány nem várt dolgot műveltem. Ugye, a hivatalos rész után parti következett; mármost megfogtam egy egydecis szakésüveget, kitöltöttem egy vizespohárba, és felhajtottam a tartalmát. Elég jól ismertek, hogy nem iszom, meg látszott rajtam, hogy megint ámokfutok rövidesen – Yomota tanárnő aggódott is, én meg csak a fogam közt morzsoltam el egy-két szitkot, természetesen japánul –, úgyhogy páran jól meglepődtek. Ezután szépen elkezdtem enni (ha nem eszem, szerintem egy deci szakétól elalszom, énekelek, mittudomén, még az életben nem ittam ennyit, és nem is szeretnék), nem kapkodva, de olyan haladósan és módszeresen.
A parti közben én többször is felrohangáltam a negyedikre, ellenőrizni, hogy a fénymásoló rendben van-e (sose volt); igyekeztem mennél kevesebb időt lenn tölteni, lévén kicsit aszociális, azt a kevés időt viszont egyfolytában evéssel töltöttem. Lent beszédet mondott mindenki, csak rövidebbet, szegény diákok éppúgy, mint a tanárok. Én a saját beszédemet azzal intéztem el, hogy én nem is magyar vagyok, hanem a Monbusho kémje, és egy magyar képében rontottam itt a levegőt; mostantól majd a Shinshu Egyetemen nyomozok tovább. Aztán amikor Yamada senseire került a sor, és hát az ő beszéde tényleg kissé édeskésen kezdődött, akkor gyorsan felrohantam a negyedikre, nehogy később megjegyezzem, hogy “Sensei, nem volt rossz beszéd, csak kicsit nyálas”. Így viszont lemaradtam Matsuda sensei beszédéről.
Az emlékkönyvek végül is időre elkészültek, egészen jóra sikerültek, csak éppen Budi-san képein kívül senkit nem érdekelt.
Este még egy félelmetes élményünk volt. Attila éppen nálam sziesztázott, amikor beállított egy őrült thaiföldi különítmény, négy lány, mindegyikük már egy-másfél éve itt Japánban. Hármukat ismertem, a negyedik meg olyan kövér volt, mint a másik három együtt. Kiderült, hogy jöttek bélyeget venni. Valami hihetetlen zajt csaptak, de végül nem sikerült lealkudniuk az árból, csak kaptak egy-egy budapesti képeslapot ajándékba. Attila teljesen kiborult azon, hogy jó, jó, hogy angolul nem tudnak, de hogy másfél év Japán után japánul se? Megértem, ő három hónap alatt többet tanult japánul, mint sok ryugakusei a teljes két év alatt.