Ma két órára is bementünk, ugyanazokra, mint én múlt hétfőn. Az első tehát a Yoshimuráék gyakorlata; igaz, egy csomóan lógtak, és volt egy pár új arc. Vanda egy csomó dolgot megért, ha le van írva, de a beszélgetéseket nehezen kapja el. Na igen. Az a japán nyelv, ami a tankönyvekben van, tökéletesen helyes, csak éppen senki nem azt beszéli. Magyarul nehezen adható vissza ez az életérzés, hisz azt, hogy “Hová ment Kimiko?”, nem túl sokféleképp lehet megkérdezni; japánul viszont ezt minimum négy-ötféleképpen lehet mondani, a beszélőhöz, valamint Kimikóhoz fűződő kapcsolatomtól, valamint a saját nememtől függően.
Ebédelhettünk Ioanával; az a lány hallatlan gondot fordít arra, hogy amikor végleg megszabadulnál tőle, még megígértesse veled, hogy mikor találkozol vele újra. Én még csak-csak megúszom, de szegény Vanda…
A második óra előadás az elsősöknek. Mivel most ébren maradtam, tehát tudom, hogy Sawaki professzor a nyelv és a kommunikáció mint olyan, szépségeit feszegette az elsősöknek, akiknek az arcán nem sok érdeklődés tükröződött. Nem a Sawaki sensei fogja egész félévben tartani az órákat – egyelőre mérsékelten érdekes.
Ebéd után elmentem használtcikk-boltot keresni, de nem volt meg. Aztán bicikliszervizekben kérdeztem meg, nem lenne-e egy használt darab, de az se volt. Annyira mérges lettem, hogy lementem a ház alá, és a hat darab roncs bicikliből összeeszkábáltam egyet. Nagyon nehéz dolgom nem volt, mert az egyik, egy 26-os női bicikli egészen jó állapotban volt, csak a nyerge hiányzott, meg a nyeregcső volt belerohadva a vázba, tehát állítani sem lehetett a nyereg magasságán. Kicsit azért elvacakoltam vele, mert összesen egy darab csavarhúzóm meg egy komplikált fogóm volt hozzá; de aztán működött, és még pumpálni sem kellett.
Úgy megörültem, hogy azon nyomban bebringáztam az állomáshoz, biciklilakatot meg gumipókot meg olajat venni az Ace One-ban, aztán azzal a lendülettel elmentem mindjárt a Daiei-ig is. (Könnyű volt, arra lejt a város.) Ott aztán meglepődtem, hogy nem is mindig olyan olcsó; viszont játszottam egy félórát a kitett videojátékokkal, igényesen pofozkodtam egy nénivel, a lényeg az volt, hogy jobbra kellett menni.
Jól besötétedett, én meg rájöttem, hogy az öngyilkos ruhámat vettem fel biciklizni: fekete nadrág, fekete póló, fekete táska. Lámpa, ilyesmi a bringán véletlenül se. Szóval kicsit aggódtam, de aztán kiderült, hogy itt népnemzeti sport a kivilágítatlanul biciklizés (sőt, az út túloldalán, meg az összevissza, meg a mindenféle biciklizés.). Nagyobb gond volt, hogy tényleg visszafelé emelkedett az út, és a térdemmel folyton orrbarugdostam magam a bringán.
Különben megint bebizonyítottam, hogy az is marha volt, aki nekem mérnökdiplomát adott. Sawakiék pici porszívójának a hálózatizsinórmegevője ugyanis elromlani látszott. Korábban is egészen gyengén húzta vissza a madzagot, de most egyáltalán nem akaródzott neki, pedig rángattam ügyesen, mint a rolót. Nem volt mit tenni, elkezdtem szétszedni, így mégsem adhatom vissza. Kiszereltem hat csavart belőle, leválasztottam a leválasztható részeket, csak nem akart szétjönni. Nézegetem, hát feltűnik egy gomb; megnyomom, hátha attól nem jön szét az egész, mire szépen lassan, komótosan elkezdi feltekerni a madzagot…
Na igen. Szóval kicsit hülye voltam, és elfelejtettem, hogy ez nem roló, hogy rángatni kell, hogy visszatekeredjen, hanem van erre neki gombja. Pedig előtte még használtam is…