Több oka is van annak, hogy újra folytatódik a napló. Az első – és elhanyagolható – az a – számomra rendkívül meglepő – ragaszkodás, amelyet meglepően népes olvasó¬táborom bizonyított: egyesek kisbaltát lóbálva a kezükben fejezték ki fenyegető sajnálkozásukat, hogy mexűnt a napló; mások Beretta gyártmányú kézi rábeszélőgépüket piszkálgatva próbáltak meggyőzni, hogy folytassam. A második ok, hogy mostantól kezdve úgy néz ki, tényleg kicsit megsűrűsödik a tanulnivaló, viszont legutóbbi futó otthontartózkodásom során legalább ötvenen ígértették meg, hogy nekik feltétlen írok és ráadásul sűrűn. Számításba véve azt a jellemhibámat, hogy levélírás során szeretek információt is közölni, külön-külön sokoldalas leveleket irkálni mindenkinek nyilvánvaló képtelenség; az igazat megvallva, már Yokohamában is irtózatos mennyiségű idő ment el naplóírásra, levelezésre és egyéb postaszolgálati tennivalókra.
Folytatódik tehát a napló, de egészen biztosan más lesz, mint az eddigiek voltak. Szűnőfélben az önkifejezési mámor, és bármennyire is szeretném tagadni, itt vidéken, pláne egyedül, sokkal, de sokkal csendesebb az élet, mint korábban egy hárommilliós nagyváros nyüzsgő kollégiumában. Hozzávéve még azt is, hogy mivel az olvasói körkérdések alapján kiderült, hogy elsősorban mindenkit a kulturális különbségek, a furcsa ételek, és a balfácánkodások érdekelnek, és csak másodsorban az, hogy aznap rendesen büfiztem-e, kimaradnak tehát a lényegtelen személyes apróságok, illetve értelemszerűen, nem biztos, hogy mindennap születnek érdemi feljegyzések.
Mellesleg a fékezhetetlen olvasási vágy csillapítására, az elmúlt öt hónap elmaradt naplóját pótolandó (sok érdekes úgysem történt) lefordítottam viszont egy könyvet. Dave Barry amerikai humorista neve legalább olyan ismert az Egyesült Államokban, mint amilyen ismeretlen nálunk, különösen, amióta kiosztottak neki egy Pulitzer-díjat. Nost, ő örökítette meg háromhetes japán útját egy “Dave Barry Does Japan” című könyvben. A fordítás durván egy hét alatt készült el, ami rendesen meg is látszik rajta, de tovább csiszolni már csak akkkor vagyok hajlandó, ha valaki ki is adja. További magyarázat helyett ajánlom a könyvet mindenki figyelmébe; hozzáférhető (kéne, hogy legyen) mindenütt, ahol ezek a naplók is.
Most pedig következzék a naplófolyam új áradata.

Mindössze a pillangókésemet felejtettem a válltáskámban a kissé sietős pakolás során. A csomagellenőrző rendőrnél már csak én voltam jobban meglepődve, azt hittem – a hatályos joxabályok alapján – ott helyben letartóztatnak. Aztán borzalmas mentegetőzés közepette tisztult a helyzet, végül is betették egy borítékba, hogy majd a stuvi viszi. Én bolond, azt kértem, hogy akkor vigyék mindjárt Naritáig – többet nem is láttam soha.
Bécsben kiderült, hogy a közös osztrák-japán járatot teljes egészében átvette az ANA (All Nippon Airlines, magyarul Zennikkú), és ennek örömére rendeztek egy kis ünnepséget. Legalább egy óra hosszat szónokoltak a kapu előtt, és nem engedtek beszállni; aztán még pezsgőt is osztogattak, így a gép pontosan egy órával később indult, amely késést maradéktalanul meg is őrizte az út végéig.
Engem ez csupán azért zavart, mert kiszámolgattam, hogy a nálam maradt pénzből, miután kifizettem a rendőröket (na igen, hazafelé fenthagytam a táskámat a vonaton, és Uenóban meg Naritán a rendőröktől kellett pénzt kérnem kölcsön), már lehet, hogy nem marad pénzem gyorsvonatra, és ha négykor meg is érkezem Naritára, személyvonatokkal elég későn fogok Matsumotóba hazaérni. Naritáról úgy fél nyolcra sikerült csak beérnem Tokióba.
A rendőrök kifizetése után 6020 yen maradt nálam; talán felesleges magyaráznom, hogy Tokiótól Matsumotóig a gyorsvonati jegy 6080. Kezdett nagyon karcosnak tűnni a dolog, így a menetrend különösebb nézegetése nélkül elindultam személyvonatokkal hazafelé. Sikerült belefutnom az esti csúcsforgalomba, igen, abba a passzírozósba, egy bőrönddel és egy hatalmas táskával; ráadásul addigra már egy ideje nem fürödtem, de jól leizzadtam, és érezhetően illatoztam; szerettek, na.
Fél tíz körül már vagy nyolcvan kilométerre járhattam Tokiótól (Narita pont az ellenkező irányban úgy hatvan, tehát mintegy négy óra alatt sikerült száznegyven kilométert megtennem), amikor az egyik állomáson (Ootsuki, “nagy hold”) kiderült, hogy már semmiképpen nem érek haza személyvonattal, sőt, gyorsvonat is csak egy van. Sebaj, mostanra már ki tudtam fizetni a pótjegyet (bár dühöngtem, mert kétórányi vonatozás ellenére csak pár száz yennel lett volna kevesebb); mondták, vegyem meg fenn a vonaton a kalauztól.
Nem igazán bíztam abban, hogy alvást színlelve el tudom sunnyogni a jegyellenőrzést, hátha nem emlékszik rá a kalauz, hogy kezelte-e a jegyemet, vagy sem – amennyire meg tudtam ítélni, én voltam az egyetlen szőke a kocsiban. Mégis így történt, az állomáson való félórás fagyoskodás után a jó meleg kupéban már csak Matsumoto előtt egy kicsivel ébredtem. Aztán arra gondoltam, hogy úgysem tudok kimenni az állomásról a személyvonatos jegyemmel, hisz nyilvánvaló, hogy a gyorssal jöttem, de nem, azzal sem volt probléma.