Nem bírtam viszont aludni a reggeli vonaton, így aztán érdekes állapotban érkeztem meg Tokióba. A táskám tényleg meglett, gyakorlatilag hiánytalanul minden. A pénztárcám mérnöki pontossággal volt kifosztva: kizárólag a japán bankjegyeket távolították el belőle, minden mást bennehagytak. (Szerencsére a viszonylag sok pénz nem a pénztárcában volt.) Volt továbbá összesen mintegy két liter szake benne, azt is megcsapták, valamint egy kiló miszo, miszo-leves főzéséhez; ez utóbbit lehet, hogy a rendőrök szedték ki belőle, bár légmentes csomagolásban nem romlandó.
Ami viszont tanulságos, hogy mit nem vettek ki a táskából: az elektronikus japán-angol szótáramat (mostanában úgy 20 ezer yen), egy 700 megabájtos winchestert (úgy 30 ezer), könyveket (úgy 10 ezer yen értékben, de az egyik könyvben lévő borítékban több, mint kétszázezer yen volt), egyetlen iratomat sem, és magát a táskát sem lopták el. Lehet, hogy én vagyok rosszindulatú, de otthon ezt a táskát soha többé nem láttam volna.
Ha már Tokióban voltam, és ha már Iidabashi állomásnál, akkor beugrottam az IDG Japanhoz. Köszöntem sok embernek, aztán még korán volt, így elmentem Akihabarára körülnézni. Ebédre vissza (már megint meghívtak), még több emberrel beszélgettem, köztük egy Robert Guth nevű amerikaival, akinek opuszait három éve olvasgatom az IDG nemzetközi hírhálózatában. Hát most láttam élőben.
Aztán hazamentem (ismét beájulva a vonaton), lefeküdtem nyolckor, és hatkor keltem. Zűrös dolog ez a jet-lag.