Ettem békát. Azt a borzasztó nagyot (bufo bufo japonicus). De nem ám úgy, hogy vendéglőben, szépen, rántva, ahogy már távolról sem emlékeztet béka mivoltára, hanem egy gázrezsón megsütve, sóval, borssal, szagát, nyers állagát maradéktalanul kiélvezve.
Na, szóval az történt, hogy belerohantam egy volt angoltanítványomba (Shiratori Keiko), aki most negyedéves biológus, és meghívott, hogy nézzem meg a negyedévesek dolgozószobáját. (Itt vannak ilyenek, nekünk, posztgraduálisoknak is van egy szobánk az egyetemen.) Kaptam teát, békésen kortyolgatom, amikor lerohan valami tanárember, hogy “nem akartok békát enni?” Én nem akartam, de annyi lelkes biológus szelíd rábeszélésének nehéz ám ellenállni. Kiderült, hogy a másodévesek éppen békát boncolnak, és hogy ilyen csak egy évben egyszer van, és hogy utána meg szokták enni a preparátumot.
Felmentünk a laborba, és tényleg békát boncoltak, hatalmasakat. Találkoztam egy kendós sráccal is, nem is tudtam, hogy biológus. Szegény, ott rajzolta a békaalkatrészeket. Egy másik negyedéves begyűjtötte a már nem használt békalábakat (néhány másodéves még mindig a békája fölött görnyedt), és nekiállt megnyúzni. Közben a még egyben lévő békákon megmutogatták a fontosabb alkatrészeket, többek közt azt, hogy hol kell megbökni ahhoz, hogy a holt béka megrántsa a lábát. Igazán megspórolhatták volna.
Békát nyúzni sokáig tart. Végül is hat láb nyúzódott meg, de kettőt megkapott az egyik másodéves, tehát négy láb maradt négyünkre. Visszamentünk a dolgozószobába, a negyedéves srác megsózta és megborsozta a békalábakat – mire azok elkezdtek táncolni. Én meg csak ültem, és csendben töprengtem azon, hogy vajon a hasamban is mocorogni fognak-e.
Végül rákerültek egy gázrezsóra tett rácsra, ahol tovább táncoltak, ezúttal sokkal tüzesebben; Kei-chan piszkálta őket valamelyest, kicsit oda is égette, de aztán eljött az igazság pillanata. Tényleg el voltam készülve a legrosszabbra, amely szorongást a továbbra is erősen halszagú békacombot nemigen engedtek oldódni.
Most jön az ellenpont: tényleg finom a békacomb, még így túlborsozva és odaégetve is. És nem csak azért olyan drága, mert ritka a nagydarab béka, hanem mert rém macerás megnyúzni.
Este. Igazából már egy pár napja ezzel vacakolok; egy volt osztálytársamnak köszönhetően úgy néz ki, lesz egy saját home page-em a World Wide Web-en (az Interneten), viszont nekem kell megcsinálni, hogy mi legyen rajta. Ez egyrészt egy csomó gépelést, másrészt a KTutor utolsó ellenőrzéseit jelenti, és ráadásul életemben először csinálok ilyet, tehát lassabban megy, mint szeretném. És persze, közben jut az eszébe az embernek, hogy még ezt is, még azt is…
Különben amit Isten az egyik kezével ad, azt gyorsan a másikkal mindjárt el is veszi: úgy néz ki, hogy nemsokára vége az ingyen CompuServe-számlának. Eddig ugyan nem használtam túl sokat, de most, hogy lett Matsumotóban gyors belépési pont, azért ki-kipróbáltam volna pár dolgot. Napi egy órát on-line töltve is megúsztam volna három-négyezer yenből…