Ki tudja, miért, nagyon sokat aludtam, de a derekam reggelre is fájt. Némi gépelés és naplópótolás után, “kutyaharapást szőrivel” felkiáltással, elmentem biciklizni, ha már megint jó volt az idő. (Különben tegnap is leégtem, csak most a hátam.)
Régi adósság volt a városban az Arupusu Koen, azaz az Alpok Park. Tudtam, hogy nagyon közel van, lényegében bent a városban, csak azt nem, hogy mi az. Hát most elmentem, és tényleg nem volt tán három kilométerre sem, de ebből majd egy fél biztos, hogy felfelé. És valami hihetetlen mennyiségű autó akart felmenni a hegyre, úgyhogy én voltam a gyorsabb.
Szinte ki sem izzadtam, úgy értem fel a durván másfél kilométeres, helyenként egészen szigorú kaptató tetejére, ahol háromszáz autó egyszerre akart mind ugyanott megállni, ahol már másik négyszáz (vagy sokkal több) már állt. Én csak felfurakodtam valahogy közöttük, leparkoltam a biciklit, és nekiálltam sétálni.
Budapesten egy időben elég lelkesen sétálgattam a budai hegyekben (még az úttörővasutas időknek köszönhetően), aztán fokozatosan elment a kedvem az egésztől, ahogy a János-hegy, a Kilátó, meg az egész környéke szépen lassan kommercializálódott; és hát mindig is az volt a bajom, hogy túlságosan sokan vannak az Anna-réten, a hűvösvölgyi Nagyréten, stb. Hát az, ami otthon van, futrinka ahhoz képest, ami itt volt. Enyhe túlzással azt lehetne mondani, hogy itt-ott kilátszott a fű a japánok alól. Viszont csodálatos játszótereket, mászható kalózhajót, várat és műsziklafalat kötelekkel, csúszdával és kapaszkodóval építettek a gyerekeknek – az otthoni legjobb játszóterek elbújhatnak mögöttük. Volt nyári bob, mint mostanság Visegrádon, egészen kevés mindent-áruló kisiparos, de tényleg irtózatos tömeg, már ami úgy egy réten/parkban ildomos lenne. Különben nem csak egy rét: van rajta szabadtéri színpad (épp csomagolt össze valami általános iskolás szimfonikus zenekar), miniállatkert, ahol például igazi juh, kecske és disznó látható, meg némi madarak; minigolfpálya, a már említett nyári bob, és még egy-két apróság.
No és sok cseresznyefa. Tokióban már elnyíltak, de itt még csak most fog befejeződni az idény; igaz, jövő hét végére már valószínűleg itt is vége lesz az egésznek. Most voltak a fák teljes virágukban, talán ez is oka volt a rettenetes csődületnek.
Tényleg, a héten mindenütt o-hanami, azaz virágnézős partik voltak. Bizonyító erejű videofelvételeket készítettem, de akik esetleg nem fogják látni, itt szeretném elmondani, hogy az, hogy a japánok mély érzésekkel telve gyönyörködnek a cseresznyevirágokban, az körülbelül akkora hazugság, mint hogy otthon annak idején május elsején mindenkit a munka szeretete fűtött át. Esküszöm, van japán, aki fel se néz a fákra, ami alatt ül, iszik és zabál. Szóval ez egy (különben tényleg szép) ürügy a – változatosság kedvéért a szabadban való – zabálásra és ivásra. Ha még egy kicsit feszíteni akarnám a húrt, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy az o-hanami annak az ünnepe, hogy végre nem kell zárt helyiségben leinni magunkat.
Persze, túlzok. Csak éppen azért, mert nekem viszont tetszenek a cseresznyevirágok, fokozottan idegesít, amikor részeg barmok ordítoznak alatta. De már megvannak a trükkjeim. Az a módja, hogy olyankor kell dolgozni, amikor a japánok kirajzanak, tehát hétvégén és állami ünnepeken (ilyenkor úgyis dugók vannak, zaj, meg egyéb minden baj), és hétköznapokon kell meglátogatni a nevezetességeket, amikor ezek – elvileg – dolgoznak. Ezt tavaly tanultam meg, amikor kiderült, hogy o-Bon idején nem lehet normálisan semmilyen módon utazni Japánban: a vonatokon állni sem lehet, annyira nincs hely, a sztrádák eldugulnak, és az összes tengerpart megtelik, úgy, hogy egy gombostűt nem lehet leejteni. Feltett szándékom, hogy kerülni fogom nyáron az igazán híres, de legalábbis a turistabusszal könnyen megközelíthető látványosságokat, és vékony, hegyi utakon biciklizve, isten háta mögötti templomokban és hegyoldalakban aludva járom körbe Japánt. Úgy talán lesz némi nyugtom.
Vanda átjött vacsizni, meg leveleket írni, aztán sütöttünk valami bitang rossz chahan-t (sült rizst), ezúttal bambuszhajtásokkal meg répával. A bambusz különben nagyon finom tud lenni, de így (Van-chan szeneslapáttal adagolta) erősen zellerízű, amit én nem szeretek. Jól meg kellett borsozni.