Borzasztó sok kérdezősködés és tipródás után végül is csak megvettem az előző Yamaha-keyboard nagyobb testvérét (PSR-520, az előzőt PSR-320-nak hívták). A töprengés nagy része annak szólt, hogy azért jó tizenötezer yennel drágább volt, és nem volt számomra teljesen nyilvánvaló, hogy mivel is kapok ezért többet. A másik része pedig annak, hogy bár a masinára nagybetűkkel rá volt írva, hogy “General MIDI”, a hangszínek teljesen más módon voltak csoportosítva, mint a General MIDI szabványban, és ezen a masinán vagy hússzal többféle hangszín is van.
Külön szépsége volt a vásárlásnak, hogy esett aznap az eső; megvártam, amíg eláll, és egy kicsit szárad, ám mire ötszáz méternyire eltávolodtam a háztól, már újra zuhogott. Mire a boltba (az Ace One nevű diszkontba az állomás elé, ahol az előzőt is vettem) értem, csuromvizes voltam. Csendben csöpögve közöltem, hogy “akkor azt a keyboardot szeretném”, mire a pultnál a néni: “De esik az eső!”. Én ráhagytam, hogy igen, esik. Erre megnyugodott, hogy “kocsival tetszik lenni?” Mondtam, hogy nem, és türelmesen vártam tovább. Még bevallottam, hogy nem is gyalog, és hogy biciklivel, majd abbahagytam a válaszolgatást a további kérdésekre. A japán omoiyari – figyelmesség, a másikkal törődés – néha még engem is idegesít. A néni (nem a kedvenc eladónénim, egy másik) lassan meggyőződött, hogy tényleg bolonddal van dolga, és pár perc múlva egy kézikocsin hozta a masinát. (Dobozostul tényleg nagy, majdnem akkora, mint a néni, kézikocsi nélkül a néninek esélye sem lett volna.) Kifizettem, majd újra gondolkodóba estek, hogy most mi lesz. Némi szerencsétlenkedés után végül is gyönyörűen becsomagolták néhány szemeteszacskóba, úgy, hogy bár esőben mentem haza, egy cseppet sem ázott meg.
Néhány óra alatt meggyőződtem arról, hogy nem is volt ez olyan rossz vétel. Az előző Yamaha-szintiben az tetszett nagyon, hogy mennyi mindent tudott olyan kevés pénzért; cserébe nem voltak valami frászos szépek a hangszínei, meg hát pár apróság még elkelt volna. Na, ebben pontosan azokat javították ki, amiket a leginkább hiányoltam. Sokkal élethűbbek a hangszínek, ami például különösen a tangóharmonika, a fuvola meg az orgona esetében volt fontos (még nem találkoztam százezer forint alatti szintetizátorral, amelyiknek elfogadható tangóharmonika-hangja lett volna, a fuvolával meg az a baj, hogy ha eléggé életszerű, akkor nagyon csúnyán, levegősen szól). Sokkal többféle módon képes akkordokat gyártani a masina az én játékomhoz; van rajta pitch bender (hajlítókerék, vagy mi a szösz magyarul); vannak visszhang- és tremolóeffektek (tudja azt a masina, hogy ha xilofonozom, vagy bendzsózom, akkor az akkord hangjait nem egyszerre, hanem egymás után folyamatosan ütögeti); meg még rengeteg minden más. És igen, gond nélkül lejátssza a General MIDI-hangállományokat, bár a szólamonkénti feljátszásnál elállítja a hangszíneket, de azért viszonylag fájdalommentesen használható. Külön öröm volt felfedezni a sequencer-programban egy funkciót, amellyel a szinti beállításait el lehet menteni a számítógépre, ill. visszatölteni – eddig minden kikapcsolás után elfelejtette a beállításaimat.
Megpróbáltam lejátszani a másik Yamahával készült igényes műveimet, és valahogy ezen kicsit nyersen, igénytelenül szólnak. Az új kíséretei sokkal gondosabban kidolgozottak, úgyhogy lehet, hogy újrajátszom például halhatatlan tangómat ezen a masinán. Majd meglátjuk.

Leave a Reply