Tizenegyre beszéltük meg a randevút, és késtünk negyedórát. Meg voltam győződve arról, hogy már elmentek, de aztán kiderült, hogy az Edit meg félórát késett, és mindenki meglett. Fujisawából Kamakurába egy drágább, kerülő, de nagyon szép vonalon mentünk, nagyrészt a tengerparton. A vonatból helyenként villamos lett, és egyáltalán nem sietett sehova.
Mármost én felettébb kedvelem Tanizaki Jun’ichiro: Chijin no ai (Egy őrült szerelme, angol fordításban Naomi) c. regényét, és abban pont ide járnak nyaralni. Annyira klassz, hogy egy csomó helyről, amiről olvastam (Hase, Kamakura, s.í.t.), kiderül, hogy tényleg létezik, sőt, pofátlanul szép. (Hasonló volt az esetem először Asakusával.)
A fesztiválon tényleg lóról lövöldöztek szamurájok. Hihetetlen mennyiségű ember özönlött oda a szentélyhez, amelynek a kertjében megrendezték (kb. a mi Kinizsi-fesztiváljainkhoz hasonlíthat). Egykor kezdődött, de kettőig csak felvonultak, köszöntöttek, és kétpercenként bemondták, hogy senki ne használjon vakut, mert a lovak nem szeretik, mert veszélyes, és mert tilos. Aztán tényleg lőttek lóról, teljes szamurájruhában, azzal a nagy íjjal, úgy négy méterre levő céltáblákra. Egy csomószor el is találták. Volt egy Morris nevű amerikai szamuráj is köztük. Neki versenyló helyett muraközit adtak, mert kicsit nagydarab volt, legalább száz kiló.
By the way, Akiko-san szédületes arc. 28 éves, japán létére hatalmas nagy darab; szívja az orrát, és szürcsöl rettenetesen, szóval igazi japán. Két évig viszont Magyarországon kutatott (havi nyolcezer forintos ösztöndíjjal), és a doktorijának a témája Balassagyarmat valami elemzése történelmi és társadalmi szempontokból; és felszedett jó sok szemtelenséget ott nálunk, és felesel, és fintorog, meg minden. Ja, és beszél magyarul, japános kiejtéssel, de elképesztő szavakat tud. Próbáltuk Attilának lefordítani azt a szót, hogy o-mikuji, de nem ment, mire Akiko kibökte, hogy “planétás cédula”. És tényleg.
Aztán, ha már Kamakurában voltunk, elsétáltunk a Nagy Buddhához (egy tizenkét méteres bronzszobor). Bele is lehetett menni. Aztán Editnek megint mennie kellett, mi viszont még lementünk a tengerpartra. Lehetett vagy tizenhat fokos a víz (tán annyi sem), de gumiruhás emberek lelkesen szörföztek – kevés sikerrel, mert hullámok csak itt-ott voltak. Aztán mi is hazajöttünk, és ez van most. Be kell pótolni az összes elmaradt levelet, átmulatott estéket, képeslapokat kell írni, meg miegymás.