Hajnali hat órakor fel kellett kelnem; mindez annak volt köszönhető, hogy Sawaki prof. elcsábászott Vandát és engem valami peciális matsuri-ra, ünnepségre, név szerint a Shio no michi matsuri-ra. Shio no michi annyit tesz, hogy “sóút”, magyarán az az út, amelyen hajdanában a tengerpartról szállították a sót az ország belseje felé (bizony, bizony, a hegyek közt só sem terem); az ünnepség pedig abból áll, hogy megemlékezve szegény sóvivőkről, akik gyalog (!) cipelték a sót a hegyeken keresztül, mi is lesétáljuk az út egy darabját, esetünkben Minami-Otaritól Hakubáig úgy tíz-tizenkét kilométert, és közben/előtte/utána jó nagyokat eszünk és iszunk. Az ünnepség különben, mint kiderült, háromnapos, aki akar, mindhárom nap sétálhat.
Sóútról még annyit, hogy a Matsumoto alatti város Shiojiri, “só-fenék” (tényleg a popsi kanji-jával) névre hallgat, amin én mindig jót derültem, de sosem értettem. Hát kiderült, hogy azért, mert ez volt a legmesszebb, ameddig még elvitték a sót a Japán-tengertől; ami ennél délebbre volt, oda már a Csendes-óceántól egyszerűbb (és olcsóbb) volt szállítani.
Szóval a humán tanszék úgy hat-nyolc tanárjával együtt felszálltunk az Ooito-vonal hajnali 7:07-es vonatjára. Ez azért különleges, mert ez megy egyszerre a legmesszebb az Ooito-vonalon (igen, azon, amelyiken tanítani jártam, és amelyik mindig késik), egészen Minami-Otariig, ami úgy hatvan-hetven kilométerre lehet. Valaha járt ez a vonat messzebb is, egészen Toyamáig, ki a tengerpartra, csak pár éve volt egy kisebb árvíz, amely szó szerint elmosta a vasút egy részét. Saját szememmel nem láttam, de állítólag összedöntött valami hidat, meg elhordott ezt-azt – kijavítani úgy kétmilliárd yenbe kerülne, és valahogy nincs az a késztetés a JR-ban ennyit kiadni egy poros mellékvonalra.
Útközben sokat tanultam Naganóról. Oomachiban például kiderült, hogy igaz, hogy az összes vasúti térképen Shinano-Oomachi a neve (és én azt hittem, hogy így is hívják a várost), de nem: egyszerűen Oomachi (“nagy város”), csak mivel ilyen nevű város van vagy hat-nyolc Japánban, a (hajdanában országos és állami) vasúti társaságnak valamit ki kellett találni az egyedi azonosításhoz, hát felhasználták a régi tartományneveket. Ja, és még egy érdekesség az Ooito-vonalról: nemcsak ritkán jár és folyton késik is, ráadásul még többe is kerül, mert poros mellékvonal és nem hoz elég hasznot. Minami-Otari pedig egyike azon szemét helyeknek, ahol egy teljesen normális és közönséges kanji-t (adott esetben a “völgy” tani-ját) csakazértis valami eszetlen rendhagyó módon olvassák (Otani helyett Otari-nak). Az egyik tanár elmélete szerint így könnyebb kimondani. (Arról, hogy mit könnyű egy japánnak kimondani, órákat tudnék mesélni. Néha, amikor feldühödöm, a nagypapa nevén – Vrbka –szoktam bemutatkozni, és szlovákul/szlovénül/szerbhorvátul tanítom a japánokat – stvrtok/csütörtök, zmrzlina/fagylalt, illetve trg/tér és társai.)
Eddig még nem jártam errefelé, a Kita-Arupusu (Északi-Alpok) nevű vidéken. (Matsumoto maga nagyjából a Chuuoo- (Közép-) és Kita-Arupusu találkozásánál van, vagy mondjuk így, az Északi-Alpok déli részén.) A vonat szép komótosan egyre magasabbra mászott a hegyek közé, és egyre több helyen láttunk megmaradt havat, illetve cseresznyefákat, amelyek még nem nyíltak. A folyók is érdekesen átalakultak: az egyik zúgó áradatnál (annál, amelyik elmosta a vonatot), valaki megjegyezte, hogy “most milyen csendes”. Kénytelen voltam ráébredni, hogy a 600 méter magasan fekvő Matsumoto ezen a vidéken relatíve alföldi városnak számít…
Megérkezvén ingyenes busszal elszállítmányoztak bennünket úgy öt perccel arrébb (gyalog tíz-tizenöt perc lett volna, így húsz lett, mert sokáig nem indult a busz), ahol már rengeteg ember gyülekezett. Én ugyan szemre nem láttam ezernél többet, de 1. egy falucska főutcáján ötszáz ember is sok, nemhogy ezer; 2. az ingyen osztogatott zászlócska mellé kapott sorszám úgy 1400 körüli volt, ami már első látásra is igen soknak tűnt, hát még amikor kilenc körül elkezdte húzni a belét a tömeg, és kiderült, hogy a Shio no michi a legtöbb helyen egyszemélyes ösvény.
Mint ahogy a kedves olvasó bizonyára kitalálta, az élmény ennek megfelelően rendkívül vegyes volt, a lenyűgözően gyönyörű táj és a tömegundor érdekesen keveredett, bár a Kinizsi 100-ashoz hasonlóan, itt is csak az első egy-két óra volt rossz, aztán a sportemberek elhúztak, a göthösek (adott esetben mi, néhány kisportoltabb bölcsésztanár miatt) lemaradtak.
Otthon ugye, a kék túra(jelzésű) utak a legmeredekebbek közé tartoznak. Őszintén meg kell mondjam, a kék túra leánygimnázium az itteni hegyi utakhoz képest. Már célozgattam rá, de itt egészen másképp meredekek a hegyek, mint otthon, ennek megfelelően az utak is egészen másképp meredekek rajtuk. Több esetben elméláztam azon, hogy ezek a japánok még a cseheknél is butábbak; de aztán kiderült, hogy a folyók és egyebek miatt tényleg nem nagyon lehetett ügyesebb utat választani.
(Jogos a kérdés, hogy hogy jönnek ide a csehek. Annak idején a cseh-morvaországi-ausztriai biciklitúránk során rá kellett döbbennünk – természetesen a saját kárunkon –, hogy ha egy adott X hegy két oldalán A és B város található, akkor a magyar esetben az út oldalra kerül, a cseheknél viszont kivétel nélkül toronyiránt, a hegy legtetején keresztül vezet. A hegyet nagyjából kúp alakúnak tekintve egyszerűen kiszámítható, hogy a két út pontosan ugyanolyan hosszú, csak a magyar esetében még utána is tud járni az ember. A jelenség felkeltette a figyelmünket – na ja, a tüdőnket köptük ki –, és nekiálltunk érdeklődni a helyiektől. Mint kiderült, a cseh utak is még a jellemzően lóval közlekedés idejében születtek. Az egyetlen épeszű, ám kevéssé tudományos magyarázat, amit elő bírtunk állítani, az volt, hogy a csehek szívatták a lovaikat.)
Szóval közel 1000 méter magasban, egy fél ember szélességű, a legtöbb helyen még havas, csúszós és oldalvást életveszélyesen meredek ösvényen csúszkálva, minden cinizmusom ellenére festői szépségű (pedig én már láttam itt sok szépet) tájon botladoztunk, egy végeláthatatlan sorban, mint hajdanában a Csepeli Strand előtt. Egyszerre volt hűvös – hisz a legtöbb helyen még megvolt a hó – és rekkenő hőség (merthogy sütött a nap hétágra). Vanda estére simán napszúrást kapott, én óvatosabb voltam, de egy picit lehet, hogy én is.
Talán ha nyolc kilométert sétáltunk, és valami gyalázatosan elfáradtunk. Először azt hittem, csak én puhultam el a tavalyi két-három felhőkarcolónyi lépcsőmászások óta, de szemlátomást mindenki rossz állapotban volt. Egy óra körül megérkeztünk egy pici fennsík-szerű helyre, ahol sátrakat állítottak (ezt-azt áruló, teát osztogató bódék útközben is voltak), a helyi népdalkör énekelt, ingyen miszo-levest osztogattak, és a népek leültek uzsonnázni. Mi is. Amíg eszünk, bemutatom a tanárokat, már akire és amire emlékszem. Majdnem mindenkivel beszélgettem, de csak keveset.
Sawaki sensei, társadalominformatika/nyelvészet. Ugyanaz a Sawaki, aki a vezető tanárom, Megumi atyja, alacsony, lenőtt fülcimpákkal, csak most több sört ivott, és jól kipirosodott.
Matsuoka sensei, kínai irodalom. Hatvan (hetven?)sokéves, vén csibész.
Hirose sensei, japán történelem. Idős, ősz, magas; én sokáig csak azért ismertem, mert ő a vezetője a külföldieknek hivatalból kirendelt japán barátoknak (nekem idén már nem jár, csak egy évig). Kiderült, hogy semmi oka az előítéletnek, nagyon jó fej, Vanda azóta jár az óráira és imádja, mert ténylegesen tanul is valamit.
Oki sensei, japán nyelvészet. Oki sensei nő (az eddigiek mind férfiak), méghozzá a feminista fajtából. Csak pletykákat hallottam ugyan, de állítólag valami hasonló ok miatt vált el, apuci kicsit zsarnokoskodni akart, aztán amikor az asszony kapott valami jó állást egy egyetemen, közölte vele, hogy nem megy sehova. Mire az közölte, hogy de igen, és tényleg. Igen ám, csakhogy egy negyvenegynéhány éves elvált asszony Japánban már nem tud újra férjhez menni, mert egyszerűen senki nem veszi el. (A fiatalok már kevésbé maradiak, de az ő korosztályában ez még tényleg gyakorlatilag lehetetlen: többek között ezért is nem bomlik fel néhány gyalázatos japán házasság.) Ráadásul gyereke sincs, úgyhogy a mamájával együtt lakik, biztos miszo-levest sem eszik eleget, és jön is ki rajta rendesen a klimax. Az órái eszementek, bizonyos dolgokhoz, a szakterületéhez (beszélt japán nyelvészete) nagyon ért, máshoz, különösen műszaki dolgokhoz pedig egyáltalán nem. És ijesztően lelkes és ijesztően sokat követel. Az első órájára beállított egy szatyor könyvvel, úgy negyven kötettel, közölvén, hogy ez a “minimális olvasnivaló”. És komolyan gondolta. Szervezett aztán egy “multimédia-adatbázis kutatókört” is, amely heti gyűlései közül egyre elmentem, ám lényegében az aznapi óra folytatásaként egy kínai lány (a kövér Csin-szan, van egy sovány is) arról beszélt, hogy milyen nehéz is magnófelvételeket készíteni telefonbeszélgetésekről (azok elemzéséhez), meg hogy mennyire romlik a minőség a továbbmásolásnál. Úgy negyven percig tűrtem, aztán tíz perc alatt elmeséltem nekik, hogy akkor mi is az az analóg és digitális, hogy miért szól szépen a CD, hogy az egész lényegesen egyszerűsödik, ha az első perctől kezdve MD-re veszik fel, és hogy a telefonbeszélgetés jó minőségű rögzítése általában törvénybe ütközik. Szerettek. Azóta nem járok, de állítólag még mindig a telefonnál tartanak.
Watanabe sensei, japán irodalom. Vele nem beszélgettem egyedül, morc, és hozta a feleségét és az egész családját, aki mögötte sétált. A lányának valami lehetetlen nevet adott (valami Edo-kori regényből), de elfelejtettem.
Shimizu sensei, nyugati irodalom, Daniel Defoe-szakértő. TBC-reklám, van vagy ötven kiló, a szemüvege lehúzza a fejét, de van három lánya. A legkisebb egy olyan csúszós úton állt neki fagylaltozni, ahol négykézláb se mindig volt könnyű megállni; szóval néhányszor el kellett kapnom.
Nitta sensei, amerikai irodalom, Faulkner-specialista néni, sok időt töltött Amerikában, és még nem teljesen szokott vissza az itthoni dolgokhoz, tehát még nem tudott férjhez menni. Egyedül él, elég messze az iskolától, úgyhogy társaságban rengeteget beszél (mert máskor nincs kivel). Én sem úsztam meg.
Ebéd (uzsonna?) után nagyon nehezünkre esett felkelni, különösen, hogy ingyen szakét is osztogattak, és a gyerekek és asszonyok részét is a férfiak itták meg. Sawaki prof. teljesen elszíneződött, az arcából metszetet készítve, mikroszkóp alatt festés nélkül lehetett volna tanulmányozni. Aggódtam is, hogy biztos a lábából teljesen kiment a vér…
Egyre nehezebben szedtük a lábunkat, aztán három órakor, amikor éppen azon töprengtem, hogy most már legfeljebb négy kilométer lehet, egyszer csak minden átmenet nélkül megérkeztünk. Haza sokkal később, mert vonat csak jó másfél órával később volt, úgyhogy csak hét körülre értünk Matsumotóba, és fél nyolc körül haza.
A vasútállomáson mellénk csapódott egy csapat kisiskolás gyerek, köztük néhány nagyhangú kisfiúval és kislánnyal. Vihorásztak egy darabig, aztán amikor kiderült, hogy én tudok japánul, akkor nekem estek, hogy honnét való vagyok, mit csinálok, satöbbi. Sawaki prof. is igen jól szórakozott rajtuk, de aztán a vonaton sem szálltak le rólam, szabályosan rám másztak. Két lánynak hajtogattam papírvirágot, nagyon boldogok voltak, aztán nekiálltak autogramot gyűjteni, meg címeket. Megadtam nekik, és legnagyobb meglepetésemre később aztán írt is kettő.