Hosszas készülődés után ma végre rendet raktam; már legalábbis a könyvek bekerültek a szekrénybe (korábban az asztal alá voltak behányva), valamint polcokat gyártottam két kidobott deszkából – feltehetőleg polcdeszkából –, így meglepő mértékben sikerült csökkenteni a szoba entrópiáját. A gravitáció és az entrópia törvényének megfelelően ugyanis korábban a dolgok előszeretettel törekedtek a padló felé, ahol aztán egyenletesen eloszlottak.
Ioana, a (román származású) francia tünemény hosszú idő után meglátogatott. E-mailt akart írni, a nagybátyjának, meg a hapsijának. Az elmélet az volt, hogy azért ír e-mailt, mert a pasi minden reggel hétkor felhívja, hogy neki mán meg milyen rossz nélküle és nyafog, ami egy dolog, de ez nagyon sokba kerül. Leszámítva, hogy ha a pasi is ilyen hülye, akkor szépen megérdemlik egymást, kövezzenek meg, ha értem ezt az okoskodást. Hát nem lehet holnap hétkor megmondani a pasinak, amikor hív, hogy “Kedves Möbius (D’Artagnan, mittudomén), franc a pofádat, hogy mindennap felébresztesz és frusztrálsz, most leteszed, és holnaptól kezdve nem veszem fel a kagylót.” Az egyetlen magyarázat, amivel elő tudtam állni, hogy innentől kezdve mindennap e-mailt fog akarni írni, ám akkor én egy idő után meggyilkolom. A két lány között ugyanis van egy alapvető különbség. Vanda szép csendben elvan a másik géppel, szól ha kész, majd utána köszön, és elmegy. Ioana tizenöt perc alatt megírja a levelét, majd utána ittmarad három óra hosszat, és nem lehet azt mondani neki (na jó, lehet, csak egyelőre még úriember vagyok), hogy ugyan, nézd már meg, nem ugrottam-e el Hiroshimába…
Az egyszerűség kedvéért Vanda is beállított, hogy a holnapi aikidó-vizsgájára kölcsönkérje a videokamerát, hogy aztán majd elemezgethesse, mit is művelt. Így aztán tényleg elég lassan távoztak.