Sawaki sensei még tavaly novemberben megígérte, hogy ha majd jó idő lesz, elmegyünk egyszer husit sütni valahová fel a hegyekbe. Ezt aztán áprilisban is ismételgette, és egyszer csak valósággá vált. Hát persze, hogy Van-chan ma aikidó-vizsgázik. Mindegy, legalább kényelmesen befértünk a kocsiba.
Hegy címén a város északi részének közepén lévő, a korábban már emlegetett Arupusu Kooen (Alps Park) dombjának a másik oldalán található Jooyama Kooenbe (“Kastély-hegy” Park) mentünk fel, biciklivel majd nyolc perc tőlünk. Csendes hely, sokkal kisebb, mint az Alps Park, összesen csak még egy sütögető társaság volt rajtunk kívül.
Sawaki profék még sose nem használták a sütögetőjüket, így eltartott vagy tizenöt percig, amíg mindenestül összeszereltük. Ezek után viszonylag hamar elkezdett sülni a hús, a sensei pedig viszonylag hamar lenyomott két sört, ami, mint az korábbi feljegyzésekből kiderül, neki éppen elég. (Én előrelátóan beraktam egy liter baracklevet.) Megu-chan éppen fogat vált, ezért kissé foghíjasan vigyorog, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne rohangáljon ide-oda, csúszdázni, egyebek. Én először gitároztam egy kicsit, de aztán túl nagy sikerem nem volt, így inkább Megu-channal frisbee-ztem meg tollaslabdáztam. Közben rájöttem arra is, hogy kicsit idősek ők már ehhez a pici lányhoz: panaszkodnak, hogy nem mozog eleget, pedig mozogna az, csak ők nem mozognak vele. Kölcsön kéne kérni Megu-chant egy hónapra nyáron, elcipelni valami tengerpartra nyaralni, aztán visszavinni nekik egy vasgyúrót. Tuti, hogy meg lehetne csinálni, de úgysem adják ide. Nem baj, lesz nekem még saját lányom.
Szociológia. A sóút-túrán megfigyeltem, hogy a két családostul jött tanárt a felesége (is) “sensei”-nek, azaz “tanár úr”-nak szólította. Persze tényleg ez a tanárok szabvány megszólítása, de azért a feleségtől legalább egy picit bensőségesebb valamit vártam, bár most, jobban belegondolva, nem is igazán tudom, hogy mit. Anata (te, ön, maga, kedves) egy viszonylag szokásos megszólítása a férjnek, de az se sokkal közvetlenebb. Amin most meglepődtem, hogy Mrs. Sawaki is “sensei”-ezte a férjét, bár ez főleg az évődő piszkálódásnak szólt, amikor Prof. Sawaki az összes címével együtt képtelen volt beletölteni a denaturált szeszt a masinába. (Volt valami ügyes kis doboznyitó/töltő/lezáró műanyag micsodája, először azt nem csavarta rá rendesen és folyt mellette, akkor kapta az első “sensei”-t, a másodikat, amikor nem jött rá, hogy meg is kell nyomni, hogy folyjon…) Korábbról nem emlékszem, hogy valaha is “sensei”-nek szólította volna, bár az is igaz, hogy japánul napokig el lehet társalogni anélkül, hogy egy személyes névmást kiböffentene az ember.
Jól belakva a prof. véletlenül elkottyantotta, hogy nincs is olyan messze ide gyalog az Alps Park, sőt, milyen szép gyalogút vezet oda át. Megu-channak több se kellett, úgyhogy lassan (a sok sült hús és zöldség után még egy kis yakisobával lefujtva a pocinkat) összeszedelőzködtünk, Mrs. Sawaki átvitte a kocsit, mi meg elindultunk gyalog.
Megu-chan virgonc volt, talán a sok húsnak köszönhetően, meg hogy rendesen evett; a papája kevésbé. Korábban állítólag Megu-chanra kellett mindig rászólni, hogy “tessék rendesen gyalogolni”, mert húzatta magát és le-lemaradt; most habozás nélkül visszaadta a papájának. Találtunk egy nagyon szép kilátófélét, ahonnét a város nyugati oldalán lévő magas hegyek, no meg az egész város nyugati része látszott. A hegyeket már láttam korábban is, én sokkal inkább azon lepődtem meg, hogy mennyi apró rizsföld van még a városon belül is.
Itt talán célszerű egy pici magyarázat. Azt, hogy Japánban minden talpalatnyi földet beültetnek rizzsel, olvastam persze, meg nyáron láttam is, hogy milyen sok helyütt zöldellt, no és a városban is sok helyen látni kis darab rizstáblákat, nem nagyobbakat, mint egy-egy otthoni kert. Csakhogy a rizspalántázás után egy darabig el kell árasztani vízzel a földeket, és ezt viszont nem láttam tavaly, mert pont ezalatt voltam Yokohamában, és nemigen mentem sehová. S ilyenkor minden egyes rizsföld icipici (vagy hat centi mély) tavacskává változik, ami lentről is elég érdekes, de így fentről az látszott, hogy a város külső fele víz alatt van.
Mrs. Sawaki közben itt szemből beért bennünket; majd továbbsétáltunk az Alps Parkba, ettünk egy-egy fagyit (a sensei egy Ramunét ivott, azt a mókás üvegű limonádét, aminek az üvegjében egy golyó van), majd elsétáltunk a csúszdához, amiről a múltkor már értekeztem. Megu-chan egyből megrohamozta, és miután kiderült, hogy felnőtteknek is fel szabad menniük, én sem bírtam ki, hogy ne másszak fel. Felérkezvén egy csapat gyerek rámkiabált, hogy “Harró” (márminthogy “Hello”), mire felmordultam, hogy japán vagyok – innentől kezdve tizenöt percig nem lehetett levakarni őket rólam. Jöttek, beszélgettek, nyüzsögtek, kérdezősködtek – aztán egy idő után Megu-chan már eleget csúszdázott, és akkor elbúcsúztunk.