Eljött az igazság pillanata: délelőtt 10 óra 40 perckor megkezdtem első japán nyelvű nyelvészeti előadásomat. Így visszagondolva, nem kellett volna annyira izgulni, de még mindig távol állok a folyékony japán olvasástól, hát még a folyékony szaknyelvi beszédtől – legalábbis ez utóbbiról is szilárdan meg voltam győződve. Ehhez képest az órán csak úgy röpködtek a számból a “statisztikai vizsgálatok”, “fonémarendszer”, “szókincs-felmérés”, meg még a csoda tudja, hogy mi minden. Az persze biztos, hogy rengeteg hibát ejtettem beszéd közben, de még mindig jobb volt, mintha tízszer ilyen lassan beszéltem volna hibátlanul. Szóval túléltem.
Valamelyest fűszerezte a előadást, hogy Ichioka-san (csoporttárs, Ichioka Kayo, lány, alacsony, szemüveges) valami eszetlenül másnapos volt, saját bevallása szerint egyfolytában hányni akart és a betűket sem látta; így ha nagyon kezdtem valamibe belekomorodni, csak rá kellett néznem, és mindjárt jó kedvvel folytattam az előadást.
Most jöttem rá, hogy az egy Fujisaki kivételével még nem is értekeztem a csoporttársaimról. Hát itt egy újabb lista, a posztgraduális elsőéves nyelvészekről. Most nem fogom elrontani a neveket, mert itt a névsor előttem, megkaptuk egymás címét és telefonszámát, születési évét, hobbiját, mittudomén:
Ichioka Kayo, lány, japán nyelvészet, 1973. Nem az a beszédes fajta, én meg nem zaklattam, úgyhogy szinte semmit nem tudok róla. Oki senseihez tartozik, szegény…
Goozu Miho, lány, 1968, férjezett, Naganóból jár ide, japán nyelv oktatásával foglalkozik. Ő tartott tavaly Vandáéknak a kollégiumban egy japánórát. Szerintem messze a legértelmesebb, a fiúkat is beszámítva, igaz, a legidősebb is. Eddig egy előadást tartott, és valami piszok profin. A neve különben nem igazán japános, a férjéét kellett, ugye, felvegye; de hogy a férje japán-e, vagy kínai, azt nem tudom.
Chu I-Chun (japános olvasattal Shuu, nem Chu), tajvani, lány, 1972, pici, apró, szemüveges, japán nyelvészet. Aranyos, hogy pontosan mit csinál, fogalmam sincs, és mindig vigyázni kell, nehogy valami hülyeséget kérdezzek – Tajvan és Kína ugyanis csak a nyelvében hasonlít, aztán annyi…
Taniguchi Hiromasa, fiú, 1973, japán nyelvészet. Jó fej, biciklizik, síel, sokféle hobbija van, ami itt ritka, és eléggé értelmes – bár tavaly Sawaki profnak volt egy megjegyzése, hogy nem az a lángész nyelvészetből. Hát hozzám képest egészen biztosan az.
Nakamura Futashi, fiú, 1973, japán nyelvészet. Érdekes egy példány. Néhány órát kicsit ellóg, hogy pontosan mit is csinál, rejtély, saját bevallása szerint nem igazán vágy tanulni, inkább dobolna és gitározna; kissé molett, és ő az egyetlen fiú, aki hozzám hasonlóan, hátrakötött copfban hordja a haját.
Fujisaki Masae, lány, 1972, japán nyelvészet – de róla mindjárt bővebben.
(A két Chin-san – Chen Szu-Chin és Chen Pei-Fang, a Chenből lesz japánul Chin – már másodéves, csakúgy, mint Kumasaki (a medvelány) és Fujisawa (fiú). Róluk majd egyszer máskor.)
Szóval óra után, hogy túléltem, valami túláradó boldogság töltött el, és megkérdeztem a Sawaki profnak valamit vadul másolgató Fujisakit, hogy ebédel-e. Azt válaszolta, hogy megy haza, ott eszik valamit, hogy ne kerüljön sokba. Mire közöltem vele, hogy ma ünnep van, mert még élek, és meghívom, ha nem eszik túl sokat (neki lehet ilyeneket mondani).
Fujisaki nem angol. Ezt többek között nemcsak a mandulaszeméről lehet észrevenni, hanem hogy nem kérette magát kétszer, elvigyorodott, és rábólintott. Tíz perccel később befejezte a másolást, majd megkérdezte, hogy “Saburo-san, megy(ünk)-e ebédelni?” (A japánban nem ragoznak szám és személy szerint.) Az asztalnál ülő egyik senpai elvigyorodott, és visszakérdezett, hogy “Ogotte morai ni ikimasu ka?” (Márminthogy meghívatni magát megy-e [Fujisaki]?) Mire azt mondta, hogy “aha”. Ez egy ilyen lány.
Ebédnél beszélgetve egy csomó minden kiderült – például az is, hogy Sawaki prof. a maga módján vigyáz az erkölcseimre (vagy a csoporttársaiméra?), ugyanis a hátam mögött mindenkinek azt terjeszti, hogy én már el vagyok jegyezve. ‘Iszen. Kiderült viszont egy csomó minden más is, például hogy Fujisaki egyáltalán nem valami fényes körülmények között tengeti magát: a szülei ugyan küldenek valami pénzt neki, úgy körülbelül a lakbérnyit, de a sok pénzt az orvosi egyetemre járó öccsének küldik inkább, merthogy attól majd nyilván többet remélhetnek vissza, mint egy nyelvész Fujisakitól; és hogy egyáltalán, már ezt a mesterkurzust se tartották jó ötletnek, azt szeretnék, ha már végre dolgozna a lányuk, hogy ne kelljen foglalkozni vele. Gyakorlatias nép ez a japán, pláne vidéken (Fujisaki Toyamából való, az meg már rendesen vidék). Kiderült az is, hogy nincs senkije, nem is igen jár sehova, az egyetlen szórakozása, hogy valami borzalmas mennyiségű videót kölcsönöz ki, és azt nézi. Ím, a jövő generáció. Igaz, az idő nem kis részét én is a számítógép előtt töltöm, például ezt a nyüves naplót firkálva, ahelyett, hogy kint napoznék, de én legalább néha biciklizem.
A nap maradék része kellemes eufóriában telt el, Ikeda sensei szokásosan unalmas órái sem bírtak kihozni a sodromból, sem az esti angoloktatás (pedig ma elég setétek voltak a deákok).