Lementem kendóedzésre, és egyedül Mukai senpai-t találtam ott, nagy gondban, hogy mihez is fog kezdeni egyedül. Ez a gondja sikeresen átalakult azzá, hogy akkor most mihez is kezdünk ketten.
Őszintén megvallva, nem fűlt nagyon a fogam így az edzéshez (mennél kevesebben vannak egy kendóedzésen, annál fárasztóbb, hatan már bőven kiköpi az ember a tüdejét), de azért csak átöltöztem, és nem túl vadul, de nekiláttunk. Közben Origuchi sensei is megérkezett, leesett az álla, hogy csak ketten vagyunk – mint később kiderült, az elsősöknek állítólag valami dolga akadt, és holnap különben is verseny lesz Uedában, a száltechnológia-tanszéken az ország három száltechnológia-tanszéke között. Folytattuk az ugrálást, Origuchi sensei kijavított egy pár dolgot, aztán egy jó óra elteltével véget vetett az edzésnek (addigra még ketten érkeztek, de ezek már nem öltöztek át), és azt mondta, menjünk el inni. (Szó szerint, hogy “ivóedzést” tartsunk, egy sörkertben.)
Ez jó hír, mert ilyenkor általában Origuchi sensei fizet. Én még hazarohantam átöltözni meg lerakni a cuccomat, aztán vissza a suliba. Innen szépen eltaxiztunk egy szállodához, aminek tényleg van sörkertje – holnaptól.
(Japánban ugyanúgy van, mint a katonaságnál: az iskolákban sem az időjárástól, hanem a naptártól függően van egyenruha-váltás – koromogae –, és itt a szálloda június 1-től döntött úgy, hogy nyár lesz.)
Így aztán az állomás előtti Shirokiyába mentünk – most már különféle okok miatt sokadszor jutok el ide –, ahol mindenféle érdekeset összeeszegettünk. Én körbekínáltam a Dániából hozott “sirálypotty” és “kutyafing” nevű cukrokat. E két cukor egy sorozat része, a szelídebbek között van egy “csatornatrutyi” nevű cukorka, illetve egy “kemény takony” nevű gumicukor; állítólag az EU többi országába nem exportálhatják, mert olyan alkotóelemei vannak, amelyek méregnek számítanak más országokban, de legalábbis nem élelmiszernek. (Például szalmiákszesz, népszerű nevén ammónium-hidroxid.)
A “sirálypotty”-hoz már volt szerencsém, az egy karamellás cukornak indul, majd fokozatosan egyre sósabb és savanyúbb lesz (a savanyút itt ne a “savanyúcukor” értelemben tessék elképzelni, hanem mondjuk az “ecet” értelmében, a sósat meg mint tömény sót), de ezzel együtt, az ember még azt mondaná, hogy fogyasztható. Mukainak már ezzel is meggyűlt a baja; majd körbekínáltam a kutyamicsodát, ami feltehetőleg tiszta szalmiák kívülről – merthogy amikor körbevigyorogtam mindenkit, és kiderült, hogy én még ilyet nem ettem, akkor nekem is muszáj lett, tényleg gyalázatos –, bár utána ehetőbb lesz, de még mindig rettenetes. Teljesen kibukott mindenki. Én nem akartam mindenkibe beletömni, de Origuchi sensei viszont (némi sör hatására is, persze), maga is elcsámcsált két cukrot, és mindenkibe beletukmált egyet-egyet, “az idegen kultúrák megismerése” címén. A dánokkal kapcsolatban már adtam elő egy-két érdekes elméletet, de ez a kutyagumi meggyőzött arról, hogy tényleg valószínűleg össznépileg hibbantak.
Közben még az egyetemen csapódott hozzánk egy elsős srác, így mindenestül hatan lettünk. Mármost Mukai szomjas lehetett, vagy régen hívta meg a sensei, vagy csak egyszerűen ki akarta használni az alkalmat, nem tudom, de két sör után még lenyomott vagy két Calpis-sawaa-t, meg egy appuru (apple) sawaa-t, ami összesen két és fél liter alkoholos lötty. A sawaa az angol sour (savanyú) szó japán változata: azt jelenti, hogy egy egyébként normális italt – adott esetben például a Calpis Watert – felöntenek valami erősebb alkohollal, jellemzően shoochuu-val.
Intermezzo: aki azt hiszi, hogy a japánok csak szakét isznak, téved. A szake a legfinomabb alkoholos italnak számít, lévén tiszta rizsből készül (már persze, a jobbak, vannak olyan gyalázatosak, de olyan…); de akad itt más, még erősebb alkoholos ital is, például a shoochuu. Ez utóbbi a szakéval ellentétben búzából, árpából, kölesből, néha krumpliból készül, és lényegében tisztaszesz, általában 40 százalék körüli, de vannak 60 százalékos, már-már orvosi alkoholnak számító rettenetek is. Hajdanában főleg vasúti meg kikötőmunkások itták, olyanok, akik nemcsak, hogy nem fürödtek, de a haskötőjüket sem igen vették le; mára a középiskolás lányok által (Japánban 20 év alatt tilos alkoholt fogyasztani!) is – főleg ilyen sawaa-formában – iszogatott, rém sikkes itallá szelídült. Vagy inkább a középiskolás lányok alakultak át, merthogy én nem bírom meginni a shoochuu-t, lásd lejjebb.
Vissza a Shirokiyába: szóval az elsős valamiért úgy gondolta, hogy neki muszáj lépést tartania Mukaival (aki körülbelül kétszer akkora, mint ő), és hát ő is benyakalt legalább két liter ezmegazt – és olyan rosszul lett, de olyan… Egyenletesen ingázott a WC és az asztal között, a vége felé már semmiről sem tudva. Hatanaka, egy elsős lány (18 éves), azon elképesztő japánok közé tartozik, aki annak ellenére, hogy még tilos neki, tényleg nem is iszik, sőt, nem is szereti a sört és a szakét. (A másik ilyen szintén egy elsős lány, Machida, de rajtuk kívül többel eddig még nem találkoztam.) Seike senpai (lány, harmadév, pszichológia) beérte egy sörrel; a két lány inkább jókat evett.
Végül is aztán a szabad levegőn Origuchi sensei közölte a két lánnyal, hogy vigyék valahogy haza a csúnyán amortizálódott elsőst, ő pedig Mukaival elmegy még egy kicsit inni. Majd intett nekem is, hogy én is megyek. Én szabadkoztam, de nemigen volt mit tenni.
A következő állomás a sensei törzshelye volt, a Choogenboo nevű pici étterem. Ide valamiért sok tanár jár az egyetemről – most a változatosság kedvéért egy közgáz-tanárba futottunk bele, akiről Mukai döbbenten állapította meg, hogy jár az órájára. A Choogenboo azért jó hely, mert 1. a pincér/tulajdonos Tatsuroo-san rém közvetlen (őt is mindenki Tatchan-nak hívja); 2. mivel főleg piálda, nemigen vannak normális ételek, kevésbé normálisak viszont annál többfélék. Alapértelmezésben a hely specialitása a kushiage (a Dave Barry-könyv részletezi), apró pálcákra szúrt, egy falatnyi, még a yakitorinál is kisebb mindenféle sült dolgok; de sörkorcsolyaként mindenféle szárított halak, polipok, kagylók és egyebek is előfordulnak. És azért mindennap van valami ételféle is, ma curry-s rizs volt.
Mindezzel együtt messze a legjobb a Choogenboo-ban a társalgás. Vagy azért, mert elképesztő arcok vannak ott (a múltkor festőkkel volt tele), vagy azért, mert a kendó-klub és Origuchi sensei korábbi életéről derülnek ki mindenféle epizódok. A különféle apróságok közül (például amikor tavaly Komiyama senpai spagettivel hajigálta meg Seki-t – hogy én mikről maradok le) a pálmát ma az a történet vitte el, hogy miért nem tarthat az egyetemi kendóklub a városban nagy bulit.
Hajdanában ugyanis tarthatott, sőt, tartott is az egyik nagy hodály kínai vendéglőben az állomás előtt. Origuchi sensei is fiatalabb volt és bátrabban italozott, és a nagy magyarázás hevében – valami hasizomfejlesztésről volt szó, saját bevallása szerint –, no meg mert eluralkodott a társaságon az etilalkohol-molekulák által katalizált férfias virtus, felkapaszkodott valami keresztgerendára, és elkezdett rajta lábemelős húzódzkodásokat végrehajtani, ám ezt a gerenda nem vette jó néven, és leszakadt. Ezzel az i betű nagy része meg is lett volna, a pontot az tette fel rá, hogy a többi fiú meg a vécében kezdett el virtuskodni és karate-ütésekkel bántalmazni a vécécsészét (más alakú a japán, mint az európai), amelyik végül annak rendje és módja szerint ketté is tört.
Így megy ez. Shoochuu-ról még annyit, hogy Origuchi sensei jó múltkorjában kapott egy nagy üveg, a változatosság kedvéért krumpliból készült shoochuu-t, amit most kibontatott, és egy ujjnyit az én poharamba is töltött. Én belenyaltam, de egyszerűen képtelen voltam inni belőle – hogy ez még a múltkori mérgezés hatása-e, nem tudom, de szerintem nem, ez a krumplipálinka valami gyalázatosan rossz. Ennek utána fel is higították forró vízzel – ez állítólag valami szokásos ivásmód, mert tisztán másoknak se megy – és én így sem bírtam inni belőle. Valami hihetetlenül rossz. Így aztán kaptam egy nagy pohár hideg oolong-teát, amivel el is voltam.
Mukai viszont szintén rendesen beszívott – büntetlenül azért nem lehet három liter ezmegazt meginni –, így aztán taxival mentünk vissza az egyetemig, de épségben váltunk el.