Nem sok minden történik mostanában. Viszont végre néha eszem rendes kenyeret. Ez úgy sikerült, hogy egyrészt nagyon elegem lett a puha toast-kenyerekből, másrészt kiderült, hogy a Jusco egyik francia pékjénél bár minden elég drága, pont a francia kenyér elviselhető árú. És igazából az egyetlen, ami ott finom. Több japán panaszkodott, hogy milyen vacak a Flandre a Juscóban – hát kipróbáltam a másik péket, amit dicsértek, és ami sokkal drágább, és az legalább olyan vacak, ráadásul még nem is helyben sütik, úgyhogy nyúlós a kenyér.
Vissza a Flandréhoz: a legtöbb minden, amit sütnek, tényleg kicsi, olajos/zsíros, túl édes, bodag, vagy éppen rengeteg élesztőt raktak bele, és felfújt puha vacak; de pont a baguette olyan, amilyennek lennie kéne. 180 yenért (a másik péknél 320!) alig kerül többe, mint 8 szelet pirítani való kenyér a szupermarketben (igaz, azt keddenként 100 yenért meg lehet venni a Seiyuuban), így mostanában néha be-beruháztam rá, és nagyon finom vajaskenyereket eszem, néha sonkával (itt nincs parizer). Egyszer nagyon pórul is jártam, mert egész nap nem ettem, és bevágtam egy egész baguette-et – egy picit sok lett.
Egy nagyon jó hír azért van: Ikeda sensei e-mail címet adományozott nekünk, azaz lényegében hozzáférést az ő gépéhez és az Internethez. A többiek nem fogták fel ennek a jelentőségét – engem meg az zavar, hogy egyetlen gép van, ahonnan használni tudom, egy másik csoport másik termében, szóval egyelőre nemigen lehet ott mindennap zavarni.
Sawaki sensei nekem ajándékozott egy prospektust, ami arról szólt, hogy másnap megnyílik egy Eiden nevű újjáépített elektronikai áruház, és ennek örömére – megfelelő korlátozással, persze – fantasztikus árengedményekkel kínálnak bizonyos termékeket. Az egyik legcsábítóbb ajánlat egy tavalyelőtti Compaq Presario modell volt, mindössze 30 ezer yenért (összesen 10 darab).
Délután körbetrombitáltam a doktoranduszokat (azazhogy mesteranduszokat, itt nincs doktori kurzus), és érdekes volt figyelni a reakciójukat. Fujisaki volt az egyetlen, aki komolyan belelkesedett – ő maga ugyan nem ért a számítógépekhez, de már régóta szeretett volna egyet, és látta rajtam, hogy én, a (hozzájuk képest) szakértő is be vagyok indulva. Én mondtam, hogy márpedig alighanem sorba fogok állni (aludni), és ő is igen célozgatott rá, hogy szintén.
Este angolt tanítottam, így végül is aztán csak olyan este 11 után értem a bolthoz. Alig páran voltak, tán hatan vagy heten – az első három természetesen kínai, a legutolsók pedig éppen Fujisakiék, akik éppen japán virágkártyát, hanafudát játszottak. Azért -ék, mert elcipelt magával még egy (mesterkurzusos) elsőst, egy Adachi névre hallgató fiút. Lassan bontakozott csak ki a történet, de valami olyasmi derült ki, hogy Masae (ez Fujisaki keresztneve) egy igen határozott lány, és mindenképpen kijött volna, de hát egy úriember (ez Adachi-kun) mégsem hagyhatja, hogy egy nő csak úgy magától belealudjon az éjszakába a város közepén egyedül. Ez otthon, Erurópában teljesen normálisan is hangzik, de itt tényleg nincs mitől félni. No, meg Adachi-kunnak van autója, amin haza lehet vinni majd a számítógépet.
Fujisaki-san aznap előadást tartott Niwa sensei óráján, így előző éjszaka nemigen aludt. Kissé fáradtnak látszott, így kölcsönadtam neki a magammal hozott hálózsákot – tíz perccel később már vígan aludt is, mi meg tovább beszélgettünk Adachi fiatalúrral (valami ilyesmit jelent a -kun).