Kíváncsiságból elbicikliztem mégegyszer az Eidenbe, hogy mibe is kerülnek a villamos holmik, ha éppen nem bagóért osztogatják őket. Hát így sokkal többe. Viszonylag széles a választék, felfedeztem egy-két holmit, amit eddig csak Akihabarán szoktam volt látni – de az árak azért magasabbak, mint Akihabarán, ha nem is sokkal.
Olvastam mostanában némi méltatást a Sharp Zaurus nevű PDA-járól (Personal Digital Assistant, intelligens villanybrifkó), de a többi boltban eddig csak becsomagolva nézhettem meg. Itt, az Eidenben viszont el lehetett játszani velük, és kiderült, hogy bár a hajdani villanybrifkók (hítták őket menedzserkalkulátornak is, de annak sincs semmi értelme) rém kényelmetlenek, nagyok és nehezen kezelhetők voltak, lassan mintha itt is megdőlne egy korábban elképzelhetetlennek tűnt határ. A Zaurus legújabb modelljei közül a kisebbik alig nagyobb, mint egy zsebszámológép; az egész felülete egy nagy LCD-képernyő, amit egy kis műanyag ceruzával lehet piszkálni. Mérete ellenére nemcsak naptár, határidőnapló, óra, zsebszámológép és négyféle szótár (egész nagy!) van benne, hanem például még kézírásfelismerő szoftver is, amivel eljátszogatva kénytelen voltam beismerni, hogy bizony működik. A nagyobb modellekben pedig modem is van, Nifty- és CompuServe-hozzáférést biztosító makrókkal.
Mindez önmagában nem lenne ilyen szép – az ilyen kütyüknek ugyanis általában irtózatos ára szokott lenni. A Zaurusok első modelljei hajdanában 70-100 ezer yen körüli áron bóklásztak a piacon, ami azt jelentette, hogy még az Akihabarán mexokott 20 százalék körüli engedménnyel sem lehetett őket 55-60 ezer yen alatt megvenni. Nem is vette a kutya sem; nemcsak Japánban, hanem az egész világon elég rendesen megbuktak a PDA-k, mert kiderült, hogy még nincs itt rájuk az idő. Így aztán bagóért, de tényleg: a gyártó által kívánt ár 30-35 százalékáért lehetett megvenni ezeket a gépeket.
Azóta eltelt pár év, és sokkal jobb masinákat gyártanak, viszont még mindig valamennyire hat a Sharp túltermelési válsága. A drága, modemes, faxos masinák igaz, 60 ezer yen körüliek, ám egy kisebb modellt, amiben fax nem, de infravörös csatlakozó van, és egyébként lényegében mindent tud, mint a nagyobb testvérei, 17 ezer yen körül osztogatnak. Nem, nem vettem meg, van villanyszótárom, a Canon Wordtank, de ha ez a trend így folytatódik, akkor szerintem két év múlva én nagyon akarni fogok akkor egyet…
Visszafelé benéztem az egyik antikváriumba, a város legnagyobbikába, és rutinszerűen megkérdeztem, immáron sokadszor, hogy van-e a Terasawa Buichi nevű ember által rajzolt Cobra című képregényből. (Különösebben nem szeretem a képregényeket, de ezt megkedveltem még a Kanó nevű vendéglőben olvasgatva.) Pechem volt: kiderült, hogy megvan az összes, összegyűjtve, de keménykötésben, lényegében vadonatújan. Ez azt jelentette, hogy bár nagyon jó minőség, de az új ár legalább felét ki kellett fizetni (újonnan pedig 1000 yen körül van egy ilyen vacak, tehát adott esetben kötetenként 550 yent), míg egy nem túl rongyos papírkötésű példányt 100-200 yenért is ideadtak volna. “Egyszer élünk” felkiáltással végül is megvettem a 12 kötetet – azzal vigasztaltam magam, hogy ha dohányoznék, hetente költenék ennyit.