Többen talán elmorfondíroztak azon, hogy járok-e egyáltalán egyetemre, merthogy sosem írok róla. Természetesen járok, és természetesen nem sok érdekes történik az órákon, így igyekszem hanyagolni megörökítésüket az utókornak. Meg aztán kicsit másféleképp van ez a mesterkurzus: óráink tényleg nincsenek olyan sokan, viszont szinte mindegyik tárgyból elvárják, hogy előadást tartsunk. Korábban írtam, hogy elég rendesen be voltam téve a legelsőtől, amit tartanom kellett (Niwa sensei nyelvészetóráján), hát az, amelyiktől pedig a legjobban félek, jövő héten lesz, Oki sensei-én. Egyszerűen nem értek ugyanis ahhoz, amit elvár tőlünk, név szerint telefonbeszélgetések rögzítése és elemzése. Bár minden mindegy alapon elhatároztam, hogy kommunikációelméleti (már a Shannon-féle, kissé matekos) megközelítésben fogom nekik összehasonlítgatni a számítógépes és az emberi kommunikációt, különösen ami a zajos csatornákat, illetve a kommunikációs zavarokat illeti. És azt is eldöntöttem (a múltkori éjszakázásból okulva), hogy jó előre megcsinálom az egészet.
Mondani könnyű, csinálni nehéz; mindenesetre nekiálltam telefonbeszélgetéseket rögzíteni. Az már korábban kiderült, hogy az eredeti ötletem – hogy felhívogatom a csoporttársaimat, oszt’ majd csak lesz valahogy – egyszerűen nem működik. Így aztán nekiálltam különböző közintézményeket felhívni – az NTT-t, a vasutat, aztán szállodákat, hogy mennyi egy éjszaka –, és nekiálltam tettetni, hogy marhára nem tudok japánul, állandóan visszakérdeztem. Az egész arra ment ki, hogy mit is csinálnak a japánok (meg úgy általában az emberek), ha nem megy olajozottan a kommunikáció. (Ugye, a beszélő nem igazán tudja eldönteni azt, hogy én most azért mondom, hogy nem értem, mert nem hallottam jól, vagy mert nem értem, vagy egyszerűen szándékosan.)
Végül is sikerült úgy húsz percnyi anyagot rögzíteni, és ebből úgy hat percnyi egész jól használható is (több meg nem kell). Számomra nagyon érdekes eredmény volt, hogy bár azt vártam, hogy miután bemondtam, hogy külföldi vagyok, az első “Nem értem” után fogják, és elkezdenek lassabban beszélni, senki nem tette ezt. Helyette a japán nyelvben amúgy is megkapó jelenség, az aizuchi (kis közbevetések, hogy “aha”, meg “értem”, meg “igen”, számítógépeseknek ACK) szaporodott fel, illetve a beszélő addig nem folytatta a mondókáját (pár szavanként megállva), amíg én nem mondtam valamiféle aizuchi-t (amit különben szándékosan késve mondtam).