Június az esős évszak és a sorbanállás hónapja Japánban. Hazugság persze mindkettő, az esős évszak június közepén kezdődik csak, és itt Matsumotóban nem is olyan borzasztó; ám sorbanállásból kijutott. Ezúttal – a változatosság kedvéért – 30 órát álltam sorban…
Hat éve ugyanis van egy nemzetközi hírű koncertsorozat itt Matsumotóban; egy Saito valami nevű zenészember emlékére rendezik, és egy egész hétig tart, van benne szimfonikus zenekari est három, opera kettő, meg kamaraestek. Maga a koncertsorozat szeptemberben lesz ugyan, de most, júniusban kezdik el (és alighanem fejezik is be) árulni a jegyeket rá.
Én magam ugyan nem éreztem túl erős késztetést a jegyvásárlásra – a legolcsóbb állójegy is 6000 yen, a normálisak meg 14 illetve 18 ezer –, viszont mint kiderült, ez az utóbbi időben a Shinshu Egyetem diákjai számára egy egészen stabil jövedelemforrássá nőtte ki magát. Origuchi sensei kedvenc kocsmájának tulaja is nepper, és pár éve a kendóklubnak megélhetést biztosít. Egy ember ugyanis csak két koncertjegyet vehet (elvileg a nepperkedés megakadályozására, gyakorlatilag a jegyárak felsrófolására), így aztán húsz embernek talált munkát péntek hajnaltól szombat reggelig. A mintegy 30-32 órányi sorbanállásért 12 ezer yent ígértek. Ez egyfelől sok, hisz lényegében semmit nem kell csinálni, másrészt mivel úgy 400 yen jön ki egy órára, elég kevés. Mivel idén kevés a kendós (tavaly sok volt), meg a buli kedvéért is, megígértem, hogy én is sorakozom velük.
Oka volt, hogy miért pont reggel hatkor mentünk ki. Itt ugyanis egy kicsit más rendszer volt, mint a villamos üzlet előtt. Nem egyszer, hanem napjában többször is sorszámot osztogattak, nemcsak azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy sorbanállnak az emberek, és nem mentek haza, hanem azért is, hogy nehogy újak furakodjanak be a sorba.
A koncertjegyeket szombaton délelőtt tízkor kezdték el árulni, ehhez képest mi huszonhárman, akik a péntek hajnal fél hetes sorszámosztáson felsorakoztunk, a 380-400 tartomány számait kaptuk. Tényleg, tele volt sátrakkal a kultúrcsarnok előtti tér – volt, aki már állítólag szerda óta ott sorakozott! Számomra ez valami elképesztő élmény volt – pedig a sorakozás még csak innen kezdődött.
Természetesen nem vették azért olyan halálosan komolyan ezt a sorbanállósdit, nyugodtan el lehetett menni vécére, akárhová; a lényeg az volt, hogy a további három sorszámosztásnál darabra meglegyen minden ember. Ez néhányszor karcos volt; péntek délelőtt ugyanis a legtöbb embernek dolga akadt (előadás, stb.), délután meg sokan dolgoztak pár órát mellékállásban – úgyhogy többször előfordult, hogy csak ketten-hárman maradtunk a három sátorban. Húztam is a többieket, hogy mi lett volna, ha nem jövök? (Nekem nincsenek pénteken óráim, a kendóedzés meg – érthető okokból – elmaradt.)
Mehetnékem volt nekem is, de mint kiderült, a lógósok bérét levonják – megkapjuk azt is, csak a közösbe megy, meg valami berúgás lesz belőle. Miután én rendesen rákészültem a dologra, vittem olvasnivalót, tanulnivalót, mindenfélét, lényegtelen volt, hogy otthon vagy sorban fekve olvasgatok.
Olvasgatás helyett viszont inkább beszélgettem, meg megtanultam a japán sakk, a shoogi szabályait, sőt, mivel Aragaki nem figyelt, a lógósok bérlevonását jegyzetelte, elsőre mindjárt ki is kapott tőlem. (Ez aztán többet senkivel nem fordult elő.) Érdekes játék ám ez a sógi: bár a figurák mozgása valamivel egyszerűbb, mint a sakké (visszafelé nemigen mehetnek a bábuk), viszont az ellenféltől zsákmányolt figurákat sajátként fel lehet rakni a táblára, és ez valami csodálatosan elbonyolítja az egészet. Sakkozni nem szeretek az ismert okok miatt (mármint ami miatt a legtöbb ember nem szeret sakkozni), de ez egyelőre tetszik. És állítólag nincs is erős sógi-program, mert borzasztó nehéz programozni, meg mert nincs rá akkora piac.
Napközben tollasoztunk is sokat. Seike senpairól (cihológia, harmadév, lány), aki sokszor három méterről nem ismer meg (ennyire nem lehet valaki rövidlátó, könyörgöm, a hajam színét csak látja!), kiderült, hogy lánykorában teniszezett (persze, hogy ökörködöm, szóval gimiben), és piszok erős ellenfél. Nem pontra játszottunk, de nagyon sokszor mentem én a labdáért.
Estére visszaszállingózott a társaság nagy része, sőt, még Inából és Uedából is jöttek – és pontosan ez volt az, amitől nagyon féltem. Rettenetes történeteket hallottam ugyanis a tavalyi sorakozás éjszakájáról. Ezek többsége Komiyama senpai-jal volt kapcsolatban, akit különben én meglehetősen kedvelek, bár mindenki (beleértve engem) véleménye szerint lökött. Ő két évi roonin-kodás után (azaz két évig nem vették fel az egyetemre) kétszer évet ismételt, szóval a kendóklubban már hatodévesnek számít; kicsit érdekes humorérzéke van, bár engem kedvel, amióta elnevettem magam egy rakugo-történetén, amit azt hitt, hogy nem fogok megérteni. Ja, és hasonló alkat, mint én, csak kicsit alacsonyabb és kövérebb. Szeretjük egymást.
Szóval Komiyama, aki józanon csak kicsit furcsa, tavaly gyalázatosan berúgott, verekedett, hányt és spagettivel dobálózott (ezt szegény Seki kapta a képébe, akkor elsősként), és a többiek is kitettek magukért – szóval tényleg be voltam téve, hogy idén mi lesz.
Hála istennek, Aragakinak, annak, hogy elkéstek az Uedából jövők, Takeuchi autóbalesetének, az elsősök álmosságának és egy icipicit nekem, gyakorlatilag semmi balhé nem volt. Még a leghangosabb egy Takahashi nevű elsős nővérképzős gifui parasztlányka volt, aki különben iszonyú szelíd és udvarias, de a hülye elsős fiúk leitatták. Na, lássuk a fentieket sorban.
Isten szerepét nem részletezzük; Aragaki, aki lényegében most rangidős (Yamada senpai negyedéves lett, és alig-alig jár edzésekre), szerencsére aggódógép, tehát elég határozottan reccsent rá a randalírozókra. (Ne feledjük, hogy fél Matsumoto kint sorakozott, és ha balhét csapunk, nemcsak a kendóklubot, hanem az egyetemet is lejáratjuk.) Az, hogy az uedaiak (száltechnológia-tanszék) elkéstek, azért volt jó, mert köztük van egy-két rücskös, de amikor éjjel kettő körül megjöttek, már majdnem mindenki aludt. Takeuchi, a kistermetű, ám férfiasságát mindenáron bizonyítani akarva temérdek hülyeséget mívelő Takeuchi nemrég elszállt valahol a frissen szerzett jogosítványával, szerencsésen karcolás nélkül megúszva, ám tropára törve az autót. Így mostanában sokkal szelídebben adja elő. Az elsősök fáradtak voltak, és hála istennek nem nagyon volt, aki itassa őket, tehát hamar bealudtak; nekem meg annyi közöm volt az egészhez, hogy immár én is inkább senpai-já váltam (tavalyhoz képest legalábbis), ezért néha terceltem egyet-egyet Aragaki mordulásaihoz.

Leave a Reply