Eljött a nagy nap. Érdekes módon sokkal kevésbé voltam betéve, mint a legelső előadásomnál. Kicsit olyan “minden mindegy” hangulatom is volt, de ugyanakkor nagyon sokat segített az a tudat, hogy egyszer már sikerült másfél óra hosszat beszélnem japánul.
Kicsit mókássá tette a helyzetet, hogy mivel nekem nincs hangszórós walkmanem, kölcsönkérni meg nem akartam (mert különben is nagyon rossz minőségben játssza vissza a szalagokat), bevittem tehát az otthoni asztali mini-tornyot az iskolába.
Végül is minden különösebb gond nélkül lement az előadás, bár a végén a kérdésekből kiderült, hogy nem mindenki értett mindent, de nagyjából sikerült tisztázni a sötét pontokat. Ami viszont nagyon meglepett, hogy Oki sensei igenis olvasta Shannont, legalábbis kivonatosan, tehát nem igazán jött be az a reményem, hogy nem fogja érteni, amiről beszélek. Bele is kötött egy-két helyen az általam használt modellbe. Végső soron azonban – legnagyobb meglepetésemre – megdicsért, hogy igen érdekes megközelítés.