Ma több csodát is láttam. Mindegyiket Lin-san számítógépével kapcsolatban.
Hiában próbáltam meggyőzni a gépet arról, hogy induljon el egy rendszerlemezzel, nem volt hajlandó (tegnap még működött a floppy drive, aztán már nem). Így aztán szétszedtem, hogy akkor a másik drive-ot nevezzük ki A:-nak (közben több bölcsész rosszul lett, amikor meglátta, hogy számítógépet hámozok). Igen ám, csakhogy abba a drive-ba meg nem lehetett berakni lemezt, valamiért szorult, és csak félig ment be. Tüzetesebb vizsgálat után sikerült kiszedni belőle egy kártyanaptárt és Ikeda sensei hitelkártyáját (amit állítólag annak idején hiába keresett).
A kettes számú csoda pedig az volt, hogy szétszerelés után teljesen véletlenszerűen hol hajlandó volt elindulni a gép, hol nem. Félóra után derült ki, hogy egy új processzorkártyát szereltek bele, és az érintkezési hibás. Némi kipeckelés árán sikerült stabil működésre bírni. Ezzel együtt, egész idáig olyan érzésem volt, hogy ez a gép már olyan vén, hogy ha valamit megigazít benne az ember, három másik rész esik darabokra benne.
Végül is elég sok kínlódás után, de sikerült újra működésre bírni a gépet. Ehhez képest Lin-san már csak hazavinni felejtette el, márpedig most két hétig nem lesz, mert tolmácsol valakinek. Páran elég idegesek lettek (borzasztó sok helyet foglaltunk el a szerelés ideje alatt), de aztán behánytuk az egész hóbelevancot az egyik sarokba.
Délután Sawaki sensei a szokásos beszélgetés helyett felvitte Vandát és engem az egyik környékbeli hegyre. Láttunk igazi marhafarmot, meg fentről a várost, de kicsit elromlott az idő, ezért hegyet már nem másztunk. Kiderült az is (merthogy odamentünk), hogy Matsumotóban van kofun, régi nagy sírdomb, úgy a 4-6. század környékéről (az itteni a 4. század végéről való). Ezt is megmásztuk, és innen tényleg csodálatos kilátás nyílt a városra. Nem is tűnt fel, hogy az egyetem ennyire fent van a domboldalon. Én bolond, nem hoztam fényképezőgépet. Majd legközelebb.