Délben ébredtünk, és már csak nosztalgiából is, elmentünk a Shakey’s Pizza svédasztalából eszegetni. Nem volt a szokásos hatalmas étvágyam, de mint kiderült, Attilának még annyi sem.
Attila tudott egy használt CD-boltot Kannai közelében, ahol aztán el is töltöttünk vagy egy órát, és el is költöttem vagy hatezer yent. Pár száz yenért lehetett venni CD-ket (általában 2000 yen, a japán CD-k 3000 yen körül vannak újonnan).
Hazaérve teniszeztünk egy kicsit, aztán én elbicikliztem Kamióokára cipőt venni (egész Japánban itt ismerek egyedül olyan cipőboltot, ahol árulnak 45-ös cipőket), és egészen jókat kaptam. Este visszamentünk a CD-boltba – Attila valamit meg akart venni –, minek következtében további pénzemtől szabadultam meg, mert ezúttal a japán CD-k közt néztem szét. Utána pedig Attila csábászott át a szemközti okonomiyaki-boltba (ahol Nakae dolgozik), és ettünk egészen finom okonomi-yakit. Attila professzor lett az okonomi-yaki sütéséből. Igaz, a boltban mindent az ember keze alá tolnak, készre csinálják a nyersanyagot, de akkor is: még meg kell sütni, és azt nagyon el lehet szúrni.
Evés közben nem teljesen pontosan értettem, hogy az egyébként viszonylag takarékos Attila miért rendeli nyakra-főre a méregdrága Calpis Watereket, aztán a végén leesett: Nakae vagy ezer yennel – a javunkra – elszámolta a cehhet. Ja, így könnyű….