Végre kimentem Tokióból. Misimában (olyan bő 100 km-re Tokiótól) kellett tartanunk bemutatót, és ugyan délután Tokióban volt a következő, annyi belefért, hogy személyvonattal előbb átmenjünk Atamiba, ahol az állomás előtt van egy kis lábáztató medence. Márminthogy láb-onszen, melegvizes medence a lábnak (japánul ugye másik szó van a meleg vízre, mind a hidegre), ez itten e:
Atami egyébként tengerparti város, és főleg a turistákból élt, amíg lehetett, de kezd kicsit lepukkanni. Ugye vége itt is a jó világnak, nincs pénz felújítani a húsz-harminc éve épült, akkor rettentő modern szállodákat, a japáni viszont finnyás nép, nem megy a régi lepukkant helyre, pláne nem, amikor a külföld a felébe-harmadába kerül, így aztán beindult egy öngerjesztő folyamat.
Mindenesetre a csillogóbb gyorséttermek helyett kerestünk egy olyan kicsi éttermet (halbolt egyébként, csak 11 és 2 közt ad enni is), amire a helyiek mondták, hogy jó. És tényleg.
És hogy azonnal mennyivel jobban éreztem magam vidéken. Egész más élmény, nincs az az iszonyú zsúfoltság, a vonatok nem négy-, hanem húszpercenként járnak, és normálisan lehet beszélgetni az eladónénivel. Merthogy végre láttam rendes vaszbizukét (szó szerint savanyúságnak megcsinált vaszabi, de igazából ilyen vicces krém). Amit Tokióban lehet kapni a szupermarkecben, az selejt. Itt meg meg is kóstolhattuk (úgyhogy vettem mindjárt kettőt).