Az kalóriákrul

Az embernek nem egyszerű szembenézni a saját hiányosságaival. Miközben azt mondogattam, hogy nem is eszem sokat és (miután nem iszom, nem dohányzom, utálom a focit, stb.) nincs is más szórakozásom, szép lassan gömbbé híztam, rá kellett ébredni arra, hogy ez így nem fog menni.

Mármost a diétákat nem nekem találták ki (nincs nekem semmi bajom a diétákkal, csak jókat lehessen enni közben). Az nem én vagyok, aki káposztalevest fog enni egy hétig.

Megjelent viszont egy könyv itt Japánban, egy Okada nevű ember tollából, aki gyakorló dagadtként ébredt rá, hogy mennyire kiközösíti itt a társadalom, és állítólag semmi mást nem kezdett el csinálni, minthogy felírta szépen minden egyes alkalommal, hogy mit eszik. Aztán állítólag magától elkezd az ember odafigyelni.

Addig noszogattak finoman, amíg én is kipróbáltam, először csak annyit ígérve meg, hogy felírom. Aztán persze az ember óhatatlanul is elkezd odafigyelni a számokra (itt könnyű, mert tényleg szinte minden kaján szépen fel van tüntetve, az éjjel-nappalik mindenféle készételein is), és ugye most jön az a rész, amikor az ember házhoz szalad a pofonért: bizony, lehet úgy keveset enni, hogy irtózatosan sok. Agyból persze tudtam én (gyerekkoromban olvastam egy ilyen táblázatot aztán megragad az ember fejében), hogy a zsír az nagyon sok kalória (nem is iszom zsírt soha), a vaj se kevés, viszont a majonéz meg a tejszín rengeteg, satöbbi, de valahogy az ember soha nem áll neki összeszámolni, hogy mit is művel, amikor meglocsolja kicsit a salátát majonézzel meg ketchuppal, hogy ehetőbb legyen.

Na, ezek összeszámolják nekem. Én meg felírom.

Persze sehol nem tartok még, de úgy néz ki, sikerült kilépni legalább a tagadás fázisából. És egyébként amióta írom, úgy két kilót fogytam is. Hajrá.