Cukidzsi

Igazából már régóta tervezgettem, hogy elmenjek a Cukidzsi halpiacra. Szokás szerint, én nem untatnék most nagyon senkit azzal, amit egyébként a Wikipédián elolvashat, vagyis igen, ez a világ egyik legnagyobb halpiaca, Tokiónak meglepően a közepén van (pár perc séta a Ginzától), inkább mutatnék néhány érdekes képet, meg mesélnék kicsit a szubjektív benyomásokról.

Az ok, amiért nem mentem, hogy én különösebben nem értek a halakhoz (csak ilyen japánosan, ez ízlik, ez nem ízlik), és vártam, hogy előbb-utóbb találjak valakit, aki viszont igen. Nos, az egyik kollégám gyerekkorában szusiszakács akart lenni, amiből ugyan nem lett semmi, de három-négy nyarat egy szupermarket hal- és szusiosztályán dolgozott, és ott elég sokmindent megtanult. Aztán el is cipelt a múlt szombaton. Némi nehezítésképpen a piac belső, érdekesebbik része fél tizenegy körül bezár, úgyhogy kelhettem hétvégén is korán… de megérte.

A piac két részre oszlik, a külső, dzsógai icsiba része inkább kiskereskedők, meg mindenféle kapcsolódó üzlet is, nem kevés pici, de annál finomabb vendéglővel. Ez itt a főutca, de már itt is mennyi pici üzlet látszik:

közelebbről ilyenek, ni:

Az én ismerősöm azt magyarázta, hogy valami híres tévésztár bátyja üzemeltet itt egy rántottás boltot, úgyhogy reggelizni rántottát sikerült. A japáni rántotta így néz ki:

és mostanra ugye mindenki tudja, hogy cukor is van benne, és nem olcsó (ez itt olyan 350 yen), de meglepően finom. Ebben a formájában eszik szusinak is (kis rizzsel), meg mindenféle ételekhez hozzárakják (a japánok sok kicsi finomat szeretnek enni), mi egyszerű gyerekek vagyunk, megettük így, ahogy van. De tényleg tudott valamit… én azt hittem, rántottából már nem sokat tanulhatok, oszt de. (Egyébként úgy készül, hogy hihetetlen finom rétegekben sütik és azt tekergetik fel.)

A piac tele van ilyen furcsa kisteherautókkal:

Állítólag van néhány elektromos is köztük, de túlnyomórészt 50 köbcentis kis kávédarálók, és elképesztő mennyiség rohangál belőlük a piacon:

Aki közelebbről ismer engem, szinte biztos, hogy megetettem már kacuobusi-val, ezzel a vicces, rózsaszín halforgáccsal. Azt is tudtam, hogy hogyan készül – kővé szárított bonitót gyalulnak le szó szerint -, de még sosem láttam, hogy hogy is néz ki az a kővé szárított hal. Hát így:

A kacuobusi alább jobboldalt, a zacskókban látható, de nemcsak forgáccsá gyalulják, hanem őrlik is a halat. Abból nem jakiszoba- meg okonomijaki-dísz lesz, hanem például a japán konyha egyik legalapvetőbb összetevője, a dasi:

A piacnak azonban határozottan a belső része, a dzsónai icsiba az érdekesebb. Kívülről annyira nem izgalmas:

Belülről viszont valahogy így néz ki:

Mármost én szépen végigcuppogtam a belső piacot, és csak egy fél nappal később, amikor rákérdeztek, hogy “és tényleg nincs halszag?”, akkor esett le, hogy tényleg nem volt. Itt van kb. 900 üzlet – a belső piacon zajlik kora hajnalban, öt körül az árverés, amelyen csak megfelelő jogosítvány birtokában lehet licitálni, hétre vége is, aztán a halak elindulnak mindenféle vendéglőkbe meg boltokba, meg a nagykereskedők itt is árusítanak mindent.

A halak és tengeri herkentyűk nagyon helyes műanyag és PUR-hab dobozokban laknak, sok közülük él is:

Persze nem minden hal ilyen kicsi, Cukidzsiben a tonhalak a legnagyobb látványosság a külföldieknek. Az alábbi képen egy kicsi tonhal és egy közepes méretű japán ember látható:

A móka kedvéért rákérdeztünk, hány adagot lehet felszolgálni ebből a darabka halból. Azt mondták, olyan ötszázat…

Ekkora halakat persze nem lehet svájcibicskával szeletelni, gyanítottam is, hogy érdekes késeket fogok látni, de mivel nem készültem előre (úgy érdekesebb), az alábbi két dologra nem számítottam. A szó szerint kétméteres késre:

és arra, hogy a japáni praktikus nemzet, a mirelit hallal nem fog késsel bohóckodni, ha van szalagfűrész is:

Jó ideje vigyorgok azon, hogy bizonyos halak nevét csak japánul tudom. Angolul kikeresni sem evidens mindig, magyarul meg ha létezik is a szótárban, nem hiszem, hogy túl sok embernek képezné aktív szókincsét a “díszes nyálkásfejű hal” (splendid alfonsino, Beryx splendens), márpedig itt Japánban nem nagyon van ember, aki ne tudná, mi az a kinmedai:

Szembesültem azzal is, hogy otthon nem mindenkinek evidens, mi a különbség a tintahal (squid):

és a polip (octopus) között:

Tulajdonképpen van némi igazuk, mert az öreg, pácolatlan állat mind a kettőből a gumiipar strapabíróbb termékeihez hasonlít, bár míg a rágós tintahalról a seclovák Koh-I-Noor radírgumi jut mindig eszembe, úgy a vén polipról általában a traktorgumi. Frissen, fiatalon, megfelelően elkészítve viszont mind a kettő nagyon finom. Tényleg. A fenti képen az alsó piros polip nem gyárilag ilyen piros, be van pácolva a drága (ecetben hát, hogy véletlenül se nyúljak hozzá), a természetben az eggyel feljebbi formájában lelhető.

Sima halakat rengeteget látni, nem is nagyon fotóztam őket… annyi érdekeset tanultam – és állítólag a szagtalansághoz is van köze -, hogy a hal, miután abbahagyta az életműködést, igen hamar megbüdösödik, ha nem eresztik le a vérét. De leeresztik. A fejük mögött beléjük vágnak, szépen kifolyik, és jó piros vizes ládákkal van tele a piac egy része.

Szórakoztatóbb halból itt van mindjárt a hirame, vagyis a lepényhal (flounder). Igen, most szépen megtanuljuk mindjárt a halakat japánul: a tonhal maguro, a tintahal ika, a polip tako.

Lepényhalból igen finom ám a szasimi, vagyis a pácolatlan nyers hal. A másik, ami nagyon finom szasiminek, csak életveszélyes, ha nem képzett szakács készíti el, a gömbhal (blowfish), vagyis a fugu:

Igen, én már ettem fugut. Még élek.

Teljesen aranyos volt egyébként, ahogy az idegenvezetőm nagyjából úgy ismertette a látnivalókat, hogy “ez finom, ez is nagyon finom, ez a rák akkor finom, ha hat pötty van a páncéljának azon a középső kicsi részén, mert ha csak négy, akkor nem”:

aztán egy idő után felhívtam rá a figyelmét, hogy ugyan sokat tanulok én most itt, de nekem bizony van itt más látnivaló is, nemcsak a finom/nem finom. Erre aztán igen nevetett, és számára ez lett a nap tanulsága.

Ezek itt kagylók:

Ez meg valami tengeri rettenet (tán uborka, de emléxem, hogy nem az uni szót használták):

És ha már vicces ennivalóknál tartunk, ugye én először Japánban gondban voltam azzal, hogy hogy mondják azt, hogy “kaviár”. Aztán hamar kiderült, hogy a fő gondot az okozza, hogy a japánok vagy húszféle hal ikráját megeszik, nemcsak kettőét (ugye a fekete kaviár a tokhal, a sárga a lazac ikrája), ettől nekik ez nem akkora durranás. Ma viszont megtanultam, hogy bizonyos hal az ikráját a hínárra rakja, a japánok meg gyakorlatias nép, mindjárt a kettőt együtt gyűjtik be és eszik meg. Az alábbi látható dolog szó szerint ez, tehát halikrás hínár/moszat, és meglepően drága:

De nemcsak az ikrát, hanem bizonyos halak tejét is megeszik:

Az én kedvenceim viszont akkor is a rákok. Vannak ugye a hagyományosabb, rák alakú rákok (kani, azaz crab):

És természetesen volt rákokra meg garnélákra meg langusztákra szakosodott bolt is, kisebb rákokkal:

meg nagyobb langusztákkal… japánul minden ilyen alakú rák ebi, a languszta Isze-ebi, pedig ez itt a felirat szerint épp ausztrál szegény:

sőt, ez is ebi, méghozzá lapos “legyező-ebi”, azaz ucsivaebi:

Mondanom sem kell, hogy az egyetlen dolog, amit megtudtam róla, hogy miközben olcsóbb, mint valami sokkal drágább másik ebi, ugyanolyan finom.

Háromnegyed kilencre mentünk ki, a belső piac fél tizenegykor már eléggé be is zárt, viszont megejtettünk egy korai ebédet. És hogy én tényleg nem csak fotóztam a rákokat és szeretem is a garnélát, ezt ettem, ni:

Igen, a garnélaevésről is tanultam két új dolgot. Most már nagyon profin tudom enni őket.