Hajnal ötkor hazatelefonáltam az arabok telefonkártyáival – végül is, összesen majdnem tizenöt percet sikerült.
Érdekes, hogy bár az éjszaka egészen jól elvoltam, reggelre majdnem összeestem, mire Péterékhez visszaértem. Ott lefürödtem, átöltöztem szép ruhába, hátha úgy nem olyan szigorúak a vámosok, és elindultunk.
Harajuku állomásig segítettek cipelni az egyik csomagomat, bár nem hitték el, hogy egyedül el fogom bírni. Végül is nem volt semmi gond, attól féltem, hogy a sok csomaggal nem engednek fel a HÉV-re. Mindezzel együtt, a vártnál sokkal egyszerűbben és hamarabb megérkeztem Naritára, még csak le sem izzadtam olyan borzasztóan.
Nem volt gond a csomagfeladással sem – valamiért nem törődtek igazán a súlykorláttal. Kár, mert ha ezt tudom, akkor egy kicsit többet pakolok azokba a táskákba, és nem lett volna tizenöt kiló a kézipoggyászom.
A gép másfél óra késéssel indult, az oroszok valamit szigorítottak a légiforgalom-irányításon, mire az összes európai járat késik. Visszafelé, hála istennek, szélesebb székek jutottak, úgyhogy sokkal jobban viseltük el a visszafelé utat. Frankfurtban pillanatok alatt átszálltunk, a másfél órás késés miatt alig kellett várni. Este kilenckor érkeztünk meg, és hála istennek, a vámosok nem voltak harapós kedvükben.