Reggel nyugi. Az órarendünk szerint egyelőre szabad, egyéni tanulás; a Shiga sensei keres szakirányú órákat, amiket látogathatnánk. Aludtam is vagy tízig, beugrottam a postára feladni az első levelemet, aminek következtében valahogy el is tűnt a délelőtt, és mehettem iskolába.
Még pénteken a Sawaki prof. hagyott nekem egy prospektust a Sofmap nevű cégtől (az egyik legolcsóbb számítógépes bolt, természetesen van Akihabarán is). Nem kellett volna, mert ebben végre megtaláltam a Hewlett-Packard DeskJet 560J nevű színes tintasugaras nyomtatót, 35900 (plusz 3 százalék ÁFA) yenért, márpedig én erről álmodtam egy ideje. Még egy kis magyarázat: az ugyanilyen képességű Canon most itt 55000 yen körül van, mert az japán, a HP meg import, ami most – a vacak dollárnak köszönhetően – nagyon olcsó. (By the way, átkozódtam, hogy milyen rossz árfolyamon váltották át a dollárjaimat; három nappal később hat yennel kevesebbet adtak volna egyért…)
Szóval úgy döntöttem, feláldozom maradék dán koronáimat, abból futnia kéne a nyomtatóra, és még marad is miből enni. Iskola előtt tehát beugrottam a bankba, és természetesen a dán koronákat is szörnyű árfolyamon váltották; úgy jött ki, hogy a nyomtatót megvéve, talán 2000 yenem maradna kb. hat napra. Hát… a fene tudja.
Azért kellemes ebéddel kezdeni a napot az egyetemen.
Na, aztán megkaptuk. A Shiga sensei két órát is tart egymás után (mostantól kezdve, az egyszerűség érdekében “óra” alatt mindig egy (vagy több) másfél órás periódust kell érteni; 1. óra 9-10:30, 2. óra délig; egy óra szünet; 3. óra 1-2:30, 4. 2:40-4:10, 5. 4:20-5:50), harmadikat és negyediket. Az elsőben a beszélt és az írott nyelv különbségeit feszegette (ég és föld); mármost amilyen vacak egy óra ez, olyan hasznos. Tunniillik általában épeszű emberek a beszélt japán nyelvet kezdi el megtanulni, aztán próbálnak meg írni is, és azt elég másképp kell. Az én esetemben kicsit más a helyzet, a Yamaji-könyv szinte csak írott nyelvet tanít, 17 leckében érthetően nem professzionális szintig. Beszélni viszont egyáltalán nem. Amit én japánul beszélni tudok, azt később szedtem fel (főleg a JOCV-sektől, aztán 94. szeptemberében, amikor a Japán Alapítvány kéthetes ösztöndíjával kijöttem, meg most). Köv.: se írni, se beszélni nem tudok rendesen, bár a semminél azért jobban. Szóval ez egy iszonyú hasznos óra, végigmegyünk az összes fontosabb nyelvtani eszközön, miből mi lesz az írott nyelvben.
A negyedik óra sem sokkal kedvesebb; itt egy újságcikknek estünk neki. Mivel sok a kínai, meg sok a közgazdászhallgató, ezért a Shiga sensei Kína gazdaságáról választott egy cikket. Alig van benne ismerős szó, viszont rengeteget lehet belőle tanulni. Azért vannak gyalázatos dolgok benne; fogalmam nem volt (tehát a szótáromnak se), hogy mi lehet az a Mótakutó-jidai (xxx-korszak), mire kiderült, hogy az bizony a Mao-ce-tung három kandzsija… Hogy a frász.
Ma sem mentem a Kudó sensei órájára. Viszont végül is addig kapacitáltam magam, hogy elrohantam Akihabarára (530 yen oda, ugyanannyi vissza), és megvettem álmaim nyomtatóját. Ettem egy yakisobát is, úgyhogy tényleg kb. 1800 yenem maradt. Viszont a nyomtató gyönyörűen működik, és szemben a régebbi modellekkel, egyszerre bele lehet (és kell) tenni a fekete és a színes kazettát, úgyhogy kényelmesen lehet keverni a fekete szöveget a színekkel.
Mire kipróbáltam, kicsit le is késtem a táncórát, de nem is volt nagyon érdekes. Kevés a lány. A múltkori két japán lány megkapó rendszerességgel felbukkanni látszik: az egyiket Takakónak hívják, de ő magát csak Ta-ként emlegeti; Kjúsúról való; a másik Miwa, és tokiói. Negyedévesek, és a World Bank által szponzorált valami másik programhoz (meg vagy tíz, angolul beszélő külföldi diákhoz) van közük.