Lassan egy hónapja morfondírozok rajta, de csak nem bírom ki, hogy le ne írjam.
Igazából nem is a történet fontos. A sok gondolkozást az triggerelte, hogy ugye eladtam a kevéssé használt Nikon D40-es kamerámat ifjú barátomnak (kb. 600 kép lehetett benne), aki elutazott három napra Kiotóba, és csinált 1400 fényképet.
Mielőtt bárki félreértené, semmi bajom azzal, hogy ki hány fényképet csinál, a kamera bírja, erre való, gyárilag 50 ezer elsütéssel tesztelik, az, hogy én nem fotóztam vele sokat, engem minősít, nem irigykedem, nincs semmi bezzeg, és legfőképpen nem ítélkezem.
Nem bírtam viszont nem elmélázni azon, hogy mit csinál az ember 1400 képpel (már persze ha nem profi, nyilván aki ebből él, ez a dolga). Nekem összesen talán ha ennek a duplája-triplája van mindenestül, mégsem bírok rendet csinálni köztük. Ha egy pillanatra el is vonatkoztatunk attól a ténytől, hogy mondjuk 10 másodperces beállításokkal 1400 képet lefotózni is tiszta időben van vagy négy óra (vagy az ember ész nélkül csattogtat, de ennél azért többre tartom ifjú barátom), megnézni ugye szintén órák, a fő bajom az egész dologgal, hogy egyszerűen a mennyiség miatt egy-egy kép értéke fajlagosan borzalmasan lecsökken.
Valami olyasmire próbálok gondolni, hogy egyfelől persze tök jó, hogy a technika fejlődésével az embernek egyre több mindent egyre könnyebb csinálnia. De másfelől elveszik pontosan az a nagyszerű érzés, hogy az ember megdolgozott, megküzdött valamiért. Az én szüleim egyszer jutottak el Hollandiába, kiszenvedték magukat egy régi Skodán, útközben kisebb csodákat elővezetve az élelmezés, szállás és autószerelés terén, fotóztak tán ha egy tekercs filmet, és utána egész életükben könnyes szemmel nézegethették a pár jól sikerült kockát. Ha fotóztak volna ezret, akkor a képek tartanák a polcot, hogy ne billegjen.
Nem mintha a saját életemben én nem élném meg ugyanezt. Annak idején iszonyú vadászatok, meg spéci filmklubokba beiratkozás árán sikerült csak megnézni néhány igazi filmritkaságot (mondjuk a Stalker vagy a Solaris, vagy éppen az 1984), amiről utána napokig beszélgettünk. Most meg ugye régi, igazán neves filmek nagy részét ezer forintért dobják az ember után a SPAR-ban, mert hát nem nagyon fogy. (Már ti. például nem színes, vagy esetleg még gondolkozni is kell rajta, és csupán ettől a nép 95 százaléka simán nem veszi meg.) Pedig a nagy dolog nem is csak a megnézés, hanem tényleg az, hogy utána gondolkozik az ember meg beszélget másokkal.
pont ezért vettem anno egy 6×6-os régi orosz bakelit gépet.
12 kocka.
Ha jobban belegondolunk, akkor ez az élet minden területére igaz. Szerezhetsz büfészakon/pénzért sok diplomát, vehetsz autót 0% befizetésével, cserélheted 2 év múlva és görgetheted magad előtt a hitelt, 2 hét alatt “diplomás” hastáncosnő és a shiatsu mestere lehetsz… Mi a konklúzió???
2 hét alatt shiatsu?
akkor az hogy át vagy verve.
de rendesen :)
Meg az hogy mindenz könnyen és gyorsan akarunk befektetés nélkül.
Van ez a jelenség, hogy “instant get”. Speciel nem azt jelenti, hogy azonnal oldódó ajándék, hanem hogy általános elvárás lett az azonnali vágykielégülés.
Az okai: a verseny, a növekedési kényszer, a reklámfilmek. Nem közvetlenül, hanem lassan, évtizedek alatt — ahogy az erőszak és szex is a mindennapi ember-ember kapcsolat része lett.
Van egy tavalyi postom a digitális fényképezésről (http://digidolgok.nolblog.hu/archives/2008/12/04/Milyen_digitalis_fenykepezot_vegyek/) ha valaki csak a képernyőn akarja végignézni, akkor majdnem belefér a normalitásba az 1400 kép/nap.
Amit ott nem írtam le, hogy az “utazási élmény” nevű termék egyik fogyasztási módja a fényképezés. Nem azért fényképez, hogy majd megnézze a képet, hanem kell neki az a tudat, hogy ott volt, és le is fényképezte.
Ez véletlenül nem japán népszokás?