Szembe sültünk a ténnyel, hogy a Matsuda tanárnő tegnap úgy hat és fél órát utazott potyára miattunk. Ezt önmagában el lehet intézni n darab vállrándítással, meg sajnálkozni, csak közben kiderült, hogy a Monbushótól (Oktatásügyi Minisztérium) is jöttek, akik meg akarták nézni az órát, meg beszélgetni. Mi meg ugye, hát. Szóval, ott ültek a tanárok, és végül is állítólag jót beszélgettek, de hát akkor is karcos. Meg hát egyébként is, a Matsuda senseinek, ha legközelebb találkozunk, muszáj valami ajándékot adni. Olyan ciki: őt szeretjük a legjobban, és vele toltunk így ki.
Délután valamivel jobb, de még mindig hátborzongatóan unalmas óra a Yamada sensei-jel. Ismét csak megjelentek a japánok, ezúttal többen, és ezúttal aztán beszélgetni is lehetett velük. Óra után még vagy negyven percig dumáltunk a Ta-val, Miwával meg egy szintén negyedéves sráccal.
Este kivételesen nem táncóra, hanem parti volt. Jellegében hasonló, csak sokkal többen, volt kaja, és nem kellett gyakorolni a lépéseket, hanem mingyá’ lehetett táncolni. Viszont sajnos, volt diszkó is, ami itt a zene szó elé téve fosztóképzőként működik. Apám Mike Oldfieldet képes zörgésnek titulálni, erre valószínűleg nem találna szavakat.
Egészen ismeretlen nőszemélyek is megjelentek a partin. Kiderült, hogy egy részük más kollégiumból való, némelyük korábban itt lakott, meg hasonlók. Két igen figyelemreméltó akadt közöttük. Az egyik egy nagyon magas, de max. 50 kilós kínai lány/nő volt, valami elképesztően szép, és tökéletes amerikai angolt beszélt. (Japánul szerintem nem is tudott.) Természetesen volt neki férje is, meg is lepődtem, hogy elengedték; szóval, ők a szomszéd kollégiumban laknak. Sajnos, félórán belül eltűnt. A másik, akit az Attila nem bírt nem bámulni egyfolytában, egy maláj lány; pici, aranyos, fiús (angolul tomboy, hogy mondják magyarul?), és úgy táncolt, mint a szélvész.
Jó előre megbeszéltük, hogy elmegyünk Roppongiba, és átmulatjuk az éjszakát. Ta és Miwa lelkesen üdvözölték az ötletet, meg még vagy húszan mondták, hogy jönnek; aztán amikor cselekvésre került a sor, heten maradtunk: Tad, Taró, én, meg egy másik venezuelai srác, Georg (igen, a papa német); egy Miya nevű lány (Ta és Miwa barátnője), egy Naomi nevű lány (fogalmam sincs, hogy honnan, nagydarab, és mint kiderült, elég tirpák), meg a pici maláj, Imi. Ta és Miwa egyszerűen eltűnt, ami bosszantott elég rendesen.
Mármost a dolgok további folyományának megértéséhez szükség van némi felvezetésre. Először is, Tad vagy három éve nem látott eleven nőt belülről, és egy kicsit elkeseredett. És iszik is rendesen, bánatában, és a partin be is nyomott vagy négy rumot, meg kólát. Másodszor, Taró nagy playboy, a papája Venezuela egyik legnagyobb építési vállalatának a feje, több apanázst kap havonta otthonról, mint az ösztöndíjunk (pedig az se kevés). Szóval, ő már volt vagy háromszor Roppongin, fel is szedett mindenféle nőket, és a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy tanuljon. Harmadszor, Roppongi. Elég híres, de ha valaki véletlenül nem tudná, ez Tokióban a diszkós/mulatós/táncos negyed, a londoni Soho futrinka hozzá képest, mert az csak kétdimenziós, Tokióban meg öt-hat emelet magasságáig bárok vannak, szóval, valami hihetetlen mennyiségű szórakozni vágyó ember, közöttük millió külföldivel. Mármint olyanokkal, akiket én sem bírok: bodorított négerektől kezdve stricis arabokon át hetente fürdő amerikai hippikig minden.
No, szóval megérkeztünk; Miya eltűnt, viszont Georg valami ismerőse (mint kiderült, profi táncosnő) már várt ránk. Tehát megint heten maradtunk; Taró teljes intenzitással csapta a szelet a maláj lánynak, ami nem baj, csak majdnem rámászott; Tad pedig Naomi körül legyeskedett. Szegény olyan részeg volt, hogy engedélyt kért tőlem, azazhogy nem bánom-e; mármost én józan voltam, tehát láttam, hogy néz ki, és egyáltalán nem bántam. Szóval nekem nem jutott partner, és ekkor még nem tudtam, hogy ebben az országban nem működik az a szabály, hogy “nőt és vizet nem viszünk magunkkal, mert az mindenütt van”. Van, csak másé. Víz még csak-csak, de táncolni vinni kell valakit, különben…
Taró már-már rutinosan vezetett bennünket a Salsa Caribbea nevű bárhoz. Beugró 1500 yen, ebben benne van egy ital. A hely méreteiben még a Tilosaz Ánál is lényegesen kisebb, és kétszer annyian vannak benne. Szóval nem sok hely van táncolni, a zene üvölt, tehát – gondolom – ká romantikus.
Álldogáltam elég sokat, vagy húsz percig, és kezdtem elátkozni az összes szenteket (meg különösen a két lányt, aki nem jött) amikor előkerült Miya, és a gondok egy része mexűnni látszott. Sajnos, nem teljesen, mert mint kiderült, ez neki valami törzshelye, és huszonkilenc ismerőse mind vele akart táncolni, és nekem csak minden ötödikre jutott, de azért lassan csak eltelt az éjszaka. (Mert hát autónk nem lévén, át kellett mulatni az éjszakát, megvárni a reggel fél hatos első metrót.) Taró kizsigerelni látszott Imit, Naomi ráunt a részeg Tadre és elment valami mexikóival beszélgetni. Én kezdtem belejönni a táncikálásba, egy csomó mindent tanultam. Miya fáradhatatlan volt: reggel ötre már mindenki csak pihegett, meg addigra egy csomóan elmentek, ő még mindig ropta. Egy helybéli féljapán srác közölte, hogy úgy táncolok, mint egy majom, mire közöltem, hogy most életemben először. Erre aszonta, hogy akkor meg egész jól, és félórán keresztül egy csomó mindent tanított. A végén már olyan figurákat előadtam, amit nem is gondoltam volna. A legjobban a merengue megy, sajnos, pont ez nincs szinte egyáltalán az itthoni táncórákon. A salsával még bajok vannak, de az alaplépések már tiszták; a lambada nem bonyolult, de fárasztó. Szóval tán még a vége volt az egésznek a legjobb.
Naomi eltűnt a mexikóival, Taró Imivel, Georg a táncosnővel, Miya meg ment a hapsijához. Ezt most sem értem egész pontosan, de végül is ketten maradtunk: egy józanodni kezdő és álmos Tad meg egy nagyon álmos én.
Hazafelé a vonaton természetesen elaludtam; arra ébredtem, hogy Tad ráz, hogy szálljunk le valamit inni, mert rosszul van. Alighanem dehidratálódhatott szegény és leeshetett a csúnyán a vércukra, mert tényleg összeesett. Elrohantam vízért; alig találtam meg, és csak egy nylonzacskó volt nálam, de hoztam vagy két litert, végigcsöpögve az állomást. Aztán hajtogattam papírból egy poharat, hogy inni tudjon, és tényleg, jobban is lett. Azóta (ha csak egy kicsit is iszik) állandóan arról beszél, hogy megmentettem az életét.