Ha már ilyen szépen elbeszélgettünk az elértéktelenedésről, újabb friss élmény volt, hogy valami blogger poénkodott azon, hogy ha lehetne normális áron mondjuk a kétezres filmgyűjteményének a 2%-át megvenni Debrecenben, akkor saját kezűleg tapossa szét a CD-ket az ASVA előtt. Mire az entellektüel olvasó beírta, hogy “hát a kétezer az lóf*sz futrinka, neki ötezer filmje van”. Gratulálok.
A dolog annyiból bosszantott fel, hogy speciel filmeket én is gyűjtöttem egy időben, kétezer filmnek még csak a közelében sem jártam, és már 1. döbbenetes mennyiségű szemét került bele; és 2. képtelenség volt rendet rakni közöttük. De egyébként kicsit komolyabban, mit csinál az ember 5000 filmmel? Ha napi kettőt megnéz (és megjegyez, és többet soha nem akar látni), akkor is vagy hét-nyolc év (szabadság és szünet nélkül).
Na jó, emléxem én fiatal kollégámra, aki válogatás nélkül szedett össze mindenféle szemetet a netről, és azt a stratégiát követte, hogy a jó filmeket félretette, mert azokról tudta, hogy jó, és amennyire az ideje engedte, megnézte az igazán vackot, hogy letörölhesse, mert sajnálta rájuk a helyet. Illetve hát ameddig lehetett, mégse törölte le, és amikor kérdeztük, hogy de mégis, mire jó félretenni terhesnagymama-pornót természetfilmet a levelibékák nászáról, az volt a válasz, hogy “jó lesz cserealapnak”. Nem mertünk belegondolni.
Más. Megfogadtam, hogy negatív dolgokról nem irkálunk a blogon, de nem bírom ki. Van egy ismerősöm fia, húszegynéhány éves, inkább már a harminchoz közel, aki gyakorlatilag egymaga képes megtestesíteni mindazt, amit én a japánokban utálni bírok. A dolog persze összetettebb ennél, hiszen nyilván nem a japánokat utálom, hanem ha egyáltalán, egyes személyeket, de létezik a dolgoknak az az együttállása (és elsősorban Japánban, elsősorban Tokióban és elsősorban ebben az életkorban), ahol a tenyérbemászási faktor oly erős, hogy bizony néha nehéz megállni, hogy ne verjem arcon egy szívlapáttal.
Egyébként világosan allergiáról lehet szó, mert egyébként a figura jobbára ártalmatlan; csak éppen ugye felnőtt úgy, hogy soha, semmit nem kellett nélkülöznie, ugyan az egyetemre sose is vették fel, másmilyenre meg nem járt, de azért az Istennél is okosabb (ti. Isten mindent tud, ez meg mindent jobban), van neki az az utolérhetetlen mindenbe belekötős hanghordozása (japán nyelven ez egy bizonyos fajta nyelvhasználattal is jár együtt, nyilván magyarul is, csak itt feltűnőbb), a szülei nyakán él, dolgozgat ugyan ezt-azt, de nem szakad szét, és nyilván mindenki tehet mindenről, főleg arról, hogy ő nem tudja önmegvalósítani magát.
—————
És hogy valami pozitívat is írjak, igazából április eleje óta viszonylag becsülettel járkálok le a helyi sportcentrumba, és ma squasholtam egy bácsival, aki miután eléggé csúnyán elverődött, mondta meglepődve, hogy “de hát amikor április elején játszottunk legutoljára, Shirokuma-szan öt perc után nem kapott levegőt…”
És tényleg.
Mer leszoktál a dohányzásról vidéken, ugye?
Ez viszont közhely.
Az “instant get” egy folyománya, hogy teljesen leértékelődik az eredményhez vezető folyamat. Hogy amihez hosszas és jelentős erőfeszítés szükséges, az nem kell, az nem jó. Nyilván a magasabb IQ-júak azért nem vallják mind ezt, mert nem születnének se sport-se tudományos eredmények — de milyen törpe kisebbség állítja elő ezeket? ((Lem: “Az ember abban különbözik az állattól, hogy alkotó gondolkodásra képes. Igen? És hány ember képes alkotó gondolkodásra?!”))
A hullámvasút és a bungee jumping azért oly népszerű az élményszegény fiatalok körében, mert semmit nem kell tudni, az adrenalin meg jön magától…
Ez is közhely
A piacgazdaság értékrendjében a tulajdon magasan helyezkedik el. Ezért ha valakinek valamiből sok van, az neki jó.
Nem valami zen közmondás, hogy fontosabb a hegyre feljutni, mint a hegy?