Az utóbbi időben valahogy kicsit kevés szó esett Japánról, pedig hát elvileg ezért jár ide a T. Közönség, nem azért, hogy az én pufogásomat olvassa. Úgyhogy akkor vissza Japán rejtélyeihez.
Különböző dolgok kapcsán most már nem először alakul úgy, hogy ugyanazon terület két képviselőjével is tárgyalásba elegyedünk. Ilyen történt például a Maidóban árult ecsettollak, korábban mindenféle beborult bűvöskockák, most legutoljára könyvkiadók kapcsán. Ami számomra kezd kicsit vicces, de mostanra inkább hallatlanul idegesítő lenni, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül, ilyenkor az egyik cég halál normális, a másik meg a legbőszítőbb kőfejű japán bír lenni.
A kedveseken nincs mit magyarázni, eddig mindegyiknél otthagytam több tíz-, de inkább százezer jent (a Kuretake esetében a milliót kezdjük verdesni), de a másik kategóriát egyszerűen nem értem. Pontosabban érteném én, mert ismerem én nagyon is ezt a japán hozzáállást, sőt, adott esetben én nem akarok külföldiekkel tárgyalni, vagy külföldi terméket venni, ha van japán alternatíva, de ugye én pontosan azzal szoktam kezdeni, hogy japán néven mutatkozom be, japános módon udvariaskodom, nem erőszakoskodom, és mellesleg ugye jenben fizetek, készpénzben vagy előre utalással. És ezek után a harmadik cégbe futok bele, amelyik nem egyszerűen elhajt (mert azt is meg lehetne normálisan beszélni, hogy mittom, elnézést, de a külföldi úrnak nagyon kicsi ügyfélnek méltóztatik lenni, ha esetleg kegyeskedne félmillió jen értékben rendelni), hanem azon az igazán paraszt, sötét, buta módon hajt el, amire a legismertebb példa a “nálunk Japánban másfajta a hó“.
Olyan szinten bírtak patkányok lenni, hogy például az egyik cégnél közölték, hogy “hát márpedig ők nem foglalkoznak a közvetlen szállítással, beszéljek a nagykereskedőjükkel, de úgyis el fognak hajtani azok is.” Majd mondja, hogy kapcsolja a kereskedőjét, de a barom elfelejtette lenyomni az elnémítós gombot a telefonon, és hallom, ahogy átadja a kagylót (nem is kapcsolt semmit), és mondja a másiknak, hogy küldjön el a francba. Szó se róla, ezek után én is kicsit felhagytam az udvariassággal, de tényleg nem akartam hinni a fülemnek.
És amikor már azt hittem volna, hogy eléggé kiterjedt itt is a válság ahhoz, hogy megtanuljanak udvariasak lenni a külföldiekkel (vö. milyen gyönyörűen tudnak a franciák angolul a Les Trois Vallées síparadicsomban), a múlt héten megint beleszaladtam egy kb. olyan szintű lepattintásba, hogy
– Jó napot kívánok, paradicsomot szeretnék nagy tételben.
– Nagyon köszönjük a megkeresését, sajnos, ketchuppal nem szolgálhatunk.
– Nem kell ketchup, paradicsomot szeretnék. A növényt, nyersen, pirosan, kartondobozban.
Eltelik egy hét.
– Összehívtunk egy céges megbeszélést, és hát sajnálattal kell közölnünk, hogy sajnos nem tudunk segíteni ketchupügyben.
– Igazán felesleges volt ketchuppal kapcsolatban összehívni a megbeszélést, mert én paradicsomot akartam venni, és a legutolsó levelemben elég részletesen leírtam, hogy ne ketchupot. Nyilván én nem tudok elég jól japánul, I want to buy tomato, please. De ha már így kijött szóra, elmesélném tájékoztatásul, hogy megkérdeztem egy másik paradicsomárust is, és nemcsak, hogy normálisan álltak a kérdéshez, hanem már le is szállították az első tíz ládát.
– Elnézést, paradicsomot akartam írni, nem ketchupot, na az sincs.
Anyád, az a hernyótalpas.
Viszont érdekes korreláció (bár ez a háromból csak kettő), hogy azoknál a cégeknél, ahol normálisak voltak, nőkkel tárgyaltam (illetve a harmadiknál világlátott, sokat utazó japánnal). Ahol bunkók, ott mind férfi volt. Megerősítve azt a nézetemet, hogy a japán férfiak felét gond nélkül ki lehetne irtani, alig lenne kevesebb az ország tőlük. (Már ti. Japánban a valódi termelőmunka túlnyomó részét a jobb cégeknél úgyis robotok, a csóróbbaknál nők, a még csóróbbaknál meg bevándorlók végzik. Igen, csúsztatok, de meg tetszenének lepődni, hogy milyen keveset.)
Nekem a “köszönöm az érdeklődésüket, de maguk igazán nem is akarják ezt kiadni, nem érdemes” tetszik.
(Off: a kommenteket nem lehtne átállítani valami ellenőrző-kérdéss-capchás változatra?)
A’szem ez se japán specialitás, máshol is a férfiak a legrosszabb tárgyalók (minél sötétebb, annál nagyobb arc) általában. Mármint ha a robotokat is beszámítjuk, akkor is. :)
Felül kellene vizsgálni azt a vélekedésünket, hogy a termelő munka nagyobb értéket teremt, mint a nem termelő.
Mint ahogy (azt hiszem) van matematika a természetes számok (kavicsok számolgatásával képíesíthető) részén túl, úgy a kereskedő sem mint gázkamra-töltelék gazember.
Nem azzal van a baj, hogy mi mekkora értéket teremt, nyilván van kínálat meg kereslet a piacon, ezek valamilyen módon számszerűsíthetők (vö. ki mennyit hajlandó adni miért). Az is teljesen rendben van, hogy az újra- és újrafeldolgozás során további érték adódik hozzá (csirke – filézett csirkemell – csirkés pizza). A baj azzal van, hogy ha már senki nem akar nyersanyagot termelni, mert nem éri meg, akkor hogyan és miből is lesz az a sok hozzáadott érték?