Annyi mindenki elmondta már a véleményét, hogy gondoltam, semmi szükség nincs rá, hogy én is hozzátegyem a magamét, de most éppen az sg.hu-n sikerült olvasni valami finnyogó kritikát a filmről és alaposan elgondolkoztatott.
A nyámmogás fő tárgyát az képezte, hogy kritikusunknak nem tetszett a film története, szerinte kiszámítható, túlságosan átlagos, semmi nagy csavar, és szerinte a filmet kizárólag a technika viszi el a hátán, mert a történet és a színészi játék leginkább semmit sem ér.
Én most nem állnék neki érvelni, hogy miért mégis nagyon jó a film. Megtették ezren, kéretlenül, túlzásba is vive a lelkesedést… egy hajszálnyit talán tényleg túl is van lihegve a dolog. Kicsit kiszámítható a forgatókönyv, ha az ember látott már ezer filmet? Persze. Vannak benne nyálas részek? Hogyne. Van benne rész, amit láthatóan azért raktak bele, hogy a technológiával brillírozzanak? De még mennyire.
Csakhogy a kritikus úr azt felejti el, hogy az entertainment business nem neki szól. Márpedig ez a film igenis szórakoztat – lehet persze, hogy néhány tíz év múlva afféle módon sajnáljuk majd le, mint ahogy most a fekete-fehér némafilmeket, pedig azok is mekkora forradalom voltak az állóképekhez meg a laterna magica-hoz képest -, és ami az üzlet részét illeti, közel hibátlan. Nincsenek benne ügyetlenkedések, csiszolatlanságok, pontosan úgy van megcsinálva, hogy a népesség lehető legnagyobb részének örömet okozzon. És ami a történet gyengeségét illeti: őszintén, a maga idején szintén CGI-forradalomnak titulált Jurassic Park-nak volt bármi értelmes története? Mert ez ahhoz képest főiskola.
Szoktam én egyébként nemcsak hollywoodi filmeket nézni. Jártam még egyetemen filmklubba, volt Bergman, Tarkovszkij, Buñuel, Kubrick, azóta is beficcennek érdekes darabok (legutoljára a Far North akasztott ki, rendesen), nézek én Lars von Triert is, de kövezzenek meg, akkor sem értem, hogy mitől olyan bitang nagy filmművészet a Dogville, ahol a díszletek a padlóra vannak rajzolva. Az a történet van olyan jó, hogy normális díszletekkel is ütött volna ugyanekkorát (ugyanilyen jó színészekkel), vagy még nagyobbat, csak lényegesen többen nézték volna meg.
Nehéz dolog ám a művészet-mainstream vitában okosnak lenni. Én például elvileg zeneileg viszonylag képzett lennék: 8 év zenei általános, 7 év klarinét, 3 év gitár, kevés zongora, 12 év énekkar és 5 év fúvósszenekar (na jó, kicsit csalok, ez mind 19 éves korom előtt történt) után az ember azt várná, hogy kizárólag klasszikusokat bírok hallgatni. Ehhez képest zsigerileg gyűlölöm az operát (egész pontosan osztom Edward Abbey nézetét, aki szerint a nagyopera egy zenei szórakoztatási forma olyan emberek számára, akik gyűlölik a zenét), ugyanakkor viszont a t.a.T.u Friend or Foe című számáról, vagy akár Joan Jett egynémely daláról (aminél egyszerűbb zene nem nagyon van: lássuk be, dallamilag a 3+2 együttes lakodalmas dalai lényegesen bonyolultabbak) azt gondolom, hogy jó, és néha szeretem hallgatni. Túlzásba vinni viszont nem szeretem.
És hogy legyen japános vetülete is a dolognak, mesélnék egy kicsit a fentiek kapcsán arról, miért nem szerettem Magyarországon kendózni. Amint a fentiekből is elég jól látszik, én bizony eléggé erősen vallom az aurea mediocritas eszméjét (és nem ez az egyetlen, amiben leragadtam a görögöknél), nem is annyira a görcsösen középutazást, hanem az extremitások kerülését. Nem szeretem a nagyon édeset, sósat, csípőset, keserűt, savanyút; a nagyon hangosat; a nagyon befordult és a nagyon extrovertált embereket, és még sokáig folytathatnám a sort.
Mostanra sokat javult a helyzet, de ugye Magyarországon jellemzően olyan emberek oktattak mindenféle távol-keleti harcművészetet, akik maguk is meglehetősen az út elején jártak. A 2-3 danos “mesterek” (ugye 10-ig megy a skála) már elég ügyesek ahhoz, hogy azt higgyék, hogy náluk van a tudás, viszont messze nem elég jók ahhoz, hogy körülnézzenek, mást is ismerjenek, kontextusba tudják helyezni azt, amit megtanultak. Én személy szerint attól mentem a falnak itthon, hogy a kendósok – félreértés ne essék, egyébként kiváló, becsületes, jóravaló emberek, bár mindenki ilyen lenne, előrébb tartana az ország – semmi másról nem bírtak beszélgetni, mint a kendóról. Értem én, hogy valaki lelkes, de valami nagyon nem stimmelt ezzel.
Aztán kikerültem Japánba, egy hétdanos mester keze alá, és nini, kiderült, hogy ő már bír mögélátni a dolgoknak, tudja, hogy más is van a világon, mint kendó, és hát az ő fejében kicsit jobban össze voltak állva a dolgok. Szó szerint egy mondattal magyarázott el olyan dolgot, amit itthon hónapokig “gyakoroltattak” velem és csak a lábamat tették tönkre. (Kendóban van egy rendkívül fontos, ámde rendkívül természetellenes lábmozgás, egy fumikomiasi nevű erős dobbantós lépés, amit ha az ember rosszul csinál, ha nem pontosan függőlegesen dobbant, pillanatok alatt szétmegy a lábfeje meg a bokája, nehezen gyógyul, és utána még rosszabbul fogja csinálni… kezdők szó szerint hónapokig, ha nem évekig szenvednek vele. Origucsi mester annyit mondott, hogy ‘a combodat emeld, ne a lábadat”… és nini, ettől tényleg függőlegesen lógott a lába az embernek.)
Lehet, hogy a fenti eszmefuttatás kicsit kócosra sikeredett, és hatszor át kellett volna írnom, meg egyébként is mit keres egy alapvetően Japánról szóló blogon. De annyira fel tud bosszantani valaki, aki csak osztja az észt, és semmi nyoma annak, hogy csinálna is bármi hasznosat. Lehet, hogy öregszem?
Egyszer volt lehetőségem pattogó bakelitről átjátszott operadarabokat meghallgatni 50 éve élt operaénekesektől. Akkor megerősödött bennem az ellenérzés az opera iránt. A mostani nagy operaénekesek -igen, Pavarotti és a hasonló nagyok-, a nyomába sem érnek zeneileg, technikailag az akkor élt híres operaénekeseknek. A pattogó, hallgathatatlan minőségű felvétel sokkal jobban lenyűgözött mint bármi más, amit előtte 25 éven keresztül az opera műfajban hallottam. Úgy tűnik mostanság világszintűvé vált a középszerűség.
Öregszel de az nem negatív dolog :)
Azért jó az ilyeneket olvasni. Kicsit a függöny mögé látni. Egyébként meg teljesen igazad van kendo ügyben. Az én lábam is behalt. Kint akkor újrakezdted?
Operát sose értettem. Musicalt bármikor, azt imádom. De operával ki lehet kergetni a világból.
Az Avatart meg jól megnézem ha hazaértem. Szigorúan 2D-ben :) Egyre kíváncsibb vagyok rá.
Egyébként az a baj mostanság, kritikusok meg minden, hogy savanyú a szőlő. Mindig. Bármi is az. Ezt kéne kinőnünk :) Élvezni a jó dolgokat és örülni annak :)
Ez itt egy nagyon személyes komment. Dehát Sabolcon kívül úgyse ismer senki, és már soha nem fogom megtudni, hogyan lehet képet tenni a profilomba.
Én szeretem az Omegát. (ebből pl. a korom is kiderül). Mindent tudok, hogy primitív, hogy a Mekit kivéve mindegyik vérbunkó, élen a Molnárral, hogy hatásvadász business to business mjuzik, nem tehetek róla, hat rám.
Az Avatartől meg egészen el vagyok bűvölve.
Nem is értem magam. Már kétszer láttam, és még mindig.
Sabolc jól megmondta, profi szórakoztatás, és nem is lehet több szinten értelmezni, mint a Mátrixot, két óriási, a saját logikai rendszeréhez képest is ordító hiba van benne (1. Annyira kurva jó Na’vik a avatarok, hogy még a kommunikációs protokolljuk is kompatibilis Ejvával, hát hogyhogy nem tudnak önállóan létezni??! 2. Ha a sziklák lebegnek a fluxvortexben a la Magritte, akkor a helikoptereknek mér kell ott a motor??!)
Akkor sem bírok betelni vele. Olyan hősi. Olyan romantikus. Annyi archetipikus vágyat megvalósít (ügyesedés, beilleszkedés, szerelem, repülés, nyomorék meggyógyulása) — teljesen oda vagyok tőle.
Megint meg fogom nézni.
(A sárkánylovaglást egy Christopher Paolini nevű olasz fantasyszerző írta meg az Eragon tetralógiában – a 4. rész meg sem jelent még, és az első részből készült film abszolút szar. És nem láttam a nevét az Avatar stáblistájában, pedig a második alkalommal betűről betűre végigolvastam, többek között azért, hogy van-e benne magyar.)