Még két nap a kúrából, de már egész emberesen érzem magam, irány dógozni. Mármost az úgy van, hogy én jó érzékkel kiválasztottam egy olyan helyet lakni (mondjuk segítettek kicsit, az egyetlen érdemi alternatíva az állomás mellett lakni ugyanennyi pénzért, zajban, feleekkora lakásban lett volna), ami ugyan nincs közel az állomáshoz, de legalább egy olyan vonal, amelyiken állandóan tömött a vonat. Kis magyarázat.
A Keió vonalon néhány megálló szinte villamosmegálló, ezekből van is jó sok, Csófu és Sindzsuku között olyan tizenegynéhány. Van is személyvonat, ami mindegyiknél megáll, ez a 13 kilométeres távolságot olyan 40-45 perc alatt teszi meg. Többek között azért, mert bevárja és elengedi a gyors- és nagyongyors vonatokat. A gyorsvonat is megáll vagy 6 állomáson, de létezik egy olyan „fél-expressz” (dzsuntokkjú), ami tízpercenként jár, és összesen két helyen áll meg, a Meidzsi Egyetem előtt (Meidaimae) és Sindzsukuban. Mondjuk ez is olyan 18 perc alatt teszi meg a 13 kilométert, szóval nem az a frizuraszaggató gyorsvonat. Amire gondolni tetszenek, az a sinkanszen, az más.
Hogy-hogy nem, ez a fajta vonat állandóan tömve van, a nap bármely szakában. Reggelente szörnyen (akkor egyszerűen nem vagyok hajlandó felszállni rá, kibuliztam, hogy 10-fél 11-re járhassak dolgozni), esténként eszelősen, egyébként csak simán nagyon. Plusz még át is kell szállni Sindzsukuban a Csúó-vonalra.
Mármost az van, hogy a Csúó-vonal egyébként irányban szintén erre jön el, csak északra megy el ahhoz képest, ahol lakom, olyan négy, négy és fél kilométernyire. Márpedig én kipróbálom, gondoltam, és igenis elmentem biciklivel Mitaka állomásig, igaz, hogy többet kell biciklizni (olyan 15-20 perc mindenestül), de utána nincs annyira tömve (na jó, reggel ez is lenne), és nem kell átszállni.
Ja, és persze, hogy nem öltönyben szoktam biciklizni. Hátizsákban a noteszgép, a nadrág és az ing, és mostanra egész profin tudok átöltözni a pályaudvari vécékben. Mondjuk nem keveset segít, hogy itt ezek tiszták… otthon nem lenne ilyen egyszerű, azt hiszem.