Az vízumokrul

Még hogy ingyen van a vízumátíratás. 4000 yen, hogy a száraz kóró bökdösné a szemüket. 6000 a többszörös kiutazási engedély. Már egész el is felejtettem, hogy megy ez.

Na, viszont szemlátomást többeket sikerült meglepnem azzal a ténnyel, hogy nemcsak japán szakosként meg karatésként lehet Japánba jönni ösztöndíjjal, meg pláne sokféleképp lehet egyéb módon is jönni, úgyhogy pár szó róla, bár eléggé rég volt, amikor én utoljára.

Igen, vannak a japán állami ösztöndíjak, régen Monbusó, most Monbukagakusó. Igazából ez sem egyfajta, hanem egy csomó, a két legismertebb és legnagyobb továbbra is az under- és postgraduate programok. Sima egyetemi képzésre szerintem dőreség kijönni, néhány kivételtől eltekintve a legtöbb japán egyetem színvonala botrányosan rossz (ennek vannak társadalmi okai is, szegény diákoknak ez a négy jó évük van, előtte szénné tanulják magukat, utána dolgozni kell). Persze, lehet, hogy valakinek épp ez a vonzó, 1 év japántanulás után 4 év nem annyira szigorú egyetem (bár ha valaki nulláról kezdett tanulni, lesz épp elég baja). Akkor már sokkal jobbak a posztgrad ösztöndíjak, és persze én is volt japán szakosként kaptam meg, de nem a japánszakosság miatt, hanem mert volt fogadó tanár.

Van millió másik ösztöndíj is, például a Japán Alapítványtól, cégektől, japán magániskoláktól (igen nevesektől is, mint pl. a Vaszeda Egyetem), kicsit kell csak keresgélni, ha valaki épp valamilyen egyetemre jár vagy főiskolára, csak le kell menni az ösztöndíjbizottsághoz (nem tudom, most mennyire belterjesek, régen rettenetesen azok voltak), vagy nem teljesen kitalálhatatlan módon el lehet látogatni a www.osztondij.hu címre… igazából csak akarni kell egy kicsit.

Na de mi van akkor, ha az ember már kinőtt a korból, vagy nem egyetemista, vagy például kínai és úgysem kap állami ösztöndíjat, mert nem párttag. Ez sem lehetetlen, a szokásos módszere a vízumszerzésnek a japán nyelviskolába járás. Erről nálam sokkal részletesebben ír az Education Japan oldal, iskolák listája pedig számos helyen található, például itt is, igazából a lényeget emelném ki:

1. Igen, nagyon durva árak láthatók a képzések mellett. Egy kétéves kurzus simán megvan egymillió yen, vagy még több is. A titok viszont az, hogy ezt nem kell mind előre befizetni. Ha valaki tényleg elszánt, és tanulni és dolgozni is akar és tud, vigyorogva, szó szerint mosogatással is megkeresi ezt a pénzt. (Mondjuk nyelvtudás nélkül nehéz bármi normális állást találni.)

2. A vízumkérelem kulcsszava a “jótálló ember” (hosónin, guarantor). Erre alakult félig-meddig szinte legális üzletág Japánban, le is húznak mocskosul, illetve a kínaiak is körbegarantálják egymást. Nyilván az a legjobb, ha összehaverkodunk valaki japánnal, bár az igazság az, hogy hacsak nem mentettük ki a tengerből, amikor fuldoklott, kevés japán vállalja be józan ésszel a jótállást bárkiért is, mert iszonyú nagy felelősség (például vállalja, hogy téríti az összes általad okozott bűncselekményért a kárt). Elvileg rezidens nem-japán (például most már én) is lehet jótálló, de az elég sok fél disznóba kerülne, hogy egyáltalán elgondolkozzak rajta… :-)

3. A dolog titka persze megint az elszántság. Lehet elszántnak lenni úgy, mint a Horváth-Badár páros, akik gyakorlatilag nyelvtudás és pénz nélkül jöttek ide ki és túlélték, sőt; de az elszántság praktikusabb módja, hogy bizony, el kell kezdeni félretenni pénzt (nyelviskolával meg valami szállással az elején olyan félmillió forinttól indul a vállalkozás), meg érdemes előre minél többet tanulni japánul, mert annál jobb munkát lehet már az elején szerezni. Nem mindegy, hogy az ember éjfélig mosogat óránként hatszáz yenért, vagy esetleg angolt tanít óránként 2000-2500-ért, úgy, hogy még meg is hívják enni. (A legolcsóbb tanterem a MacDonalds, 100 yen egy fagyi/hamburger/péksüti/kávé, egy csomó ilyen párost látni mindig, főleg hétvégén.) És gyűjteni az információt, gyűjteni, gyűjteni.

Ha valaki tényleg komolyan gondolja a dolgot, és látszik is rajta, más szóval konkrét dolgokban szívesen segítek egy kicsit (mittom, átnézem az önéletrajzát meg ilyenek). De a “mondták nekem, hogy hallották, hogy látták, hogy van” típusú hülyeségekkel tessék engem békén hagyni. El nem tudjátok képzelni, hogy milyen hülyeségekkel tudnak bosszantani. Van például egy főszerkesztő, aki Edo-kori szakácskönyveket akar velem vetetni, és ő még a normális fajta… :-)