A jó múltkorában mindenféle iratok híján nem sikerült beiratkoznom a sportklubba (hármat kidumáltam belőle, de végül azon vérzett el, hogy nem volt nálam ugyanaz a pecsét, mint amivel 12 évvel azelőtt a banki kiskönyvet lepecsételtem), de csak kellene mozogni, mert a japán konyha önmagában nem elég.
Összekötvén a kellemest a hasznossal, kitaláltam, hogy egyrészt úgyis akarok vásárolni mindenféle apróságot Akihabarában, és legalább letesztelem, hogy be lehet-e egyáltalán jutni Tokióba biciklivel (hétvégén sokkal kisebb a forgalom), és ne adj’ isten, megéri-e ingázni.
Reggel mindenféle kínzó kötelességeknek tettem eleget: az itteni mosógépek hideg vízzel mosnak és kezdett elég érdekes lenni a gallérom, ezért vettem egy “Gallér, ingujj” nevű mosószert (nem viccelek, Eri, sode a neve), és ha tökéleteset nem is alkotott, de látványosan javult tőle az ing állapota. Végül 1 óra körül sikerült elindulnom, és úgy döntöttem, hogy férfiember nem hagyatkozik holmi térképekre, megtanultam már az állomások neveit, meg ismerem az égtájakat, majd csak lesz valahogy.
Odafelé nem is volt gond. A benzinkútnál felfújtam jó keményre a bringa kerekeit, mindjárt egy fokozattal gyorsabban tudtam tekerni (pedig nem volt lapos). Jó meleg volt, de legalább a nap nem tűzött, és végül is pumpálással meg kis fényképezéssel együtt olyan 1 óra 20 perc alatt abszolváltam Ocsanomizuig a kb. 18-20 kilométert, ami a sok lámpával és itt-ott kevés útkeresgéléssel együtt annyira nem is rossz eredmény (normális esetben ugye a bicikli-vonat kombó olyan 1 óra 5 perc). Akihabara pedig onnan már nincs 5-10 perc sem.
Úgy dőlt rólam a víz, mintha valaki szivacsot csavart volna ki kétpercenként a fejemen, de itt már egészen kellemesen elvoltam. A piacosabb részen találtam hihetetlenül olcsón microSD memóriakártyát (a telefonomba), USB-elosztót (mert a három semmire nem elég, ami a noteszgépben van), 105 yenért egy karabinert PET-palack-rögzítővel (oda lehet csatolni a kólásüveget a táskához/biciklihez/fülbevalóhoz, ki hogy szereti), a Jodobasiban vettem egy, a nyelében szakállvágót tartalmazó Schick-borotvát, mint amilyet ajándékba hordtam haza, meg egy ventilátort, mert otthon meg lehet sülni és a légkondi úgyse bírja.
És ha már ott voltam, elmentem megünnepelni a fél sikert (mert ugye még haza is kéne érni valahogy) Gábor kedvenc indiai vendéglőjébe, a Shalimarba (valójában persze pakisztániak). Azt tudtam, hogy hétközben van ebédmenü, meg a múltkor lemaradtunk róla, de azt nem, hogy vasárnap svédasztaloznak, mindössze 1000 yenért, és szerintük az ebédidő fél ötig tart (majdnem 4 volt, mire odaértem):
Gábor mutatott be a szakácsnak, hatalmas darab, és állandóan mosolyog:
És akkor most gátlástalanul reklámot szeretnék csinálni a helynek, egész Magyarországon nincs indiai étteremben ilyen finom és ekkora nan, curry se nagyon, adagok pedig egész biztosan nem.
Indian Restaurant Shalimar
Nagatani Town Plaza, 3-6-5 Soto-Kanda, Chiyoda-ku, Tokyo, 101-0021
Tel: (0)3-5298-2036
Hazafelé kicsit másféle utakat kerestem, meg is lett a böjtje. Először csak úgy tűnt, annyi történik, hogy hasonlóan, ahogy a kétféle vasút is alulról meg felülről érkezik Sindzsukuba, hát majd maximum fentről érkezem haza… de aztán némi ügyetlenkedés lett belőle, mert valahogy nem egészen úgy jöttek a városok, ahogy én szerettem volna, és utólag megnézve a térképen, beletettem legalább plusz öt kilométert, ha nem tízet. Mindezt egy ventilátorral a bicikli kosarában, mert élni azt tudni kell. Most lehet nagyobb összegekkel fogadni arra, hogy megizzadtam-e.
Viszont végre van ventilátor, és megtanultam képet feltölteni. Menjen mindenki Akihabarára indiait enni. Van vegetáriánus curry, a svédasztalban is.