Cipőtalp, medvék és futószalagos szusi

Elmentem cipőtalpat és medvét venni.

Kicsit előkelőbb urak persze medvetalpat és cipőt venni mentek volna el, de én nem vagyok előkelő, viszont csúful elmállott a szép Salamander cipőm bőrtalpa. Ahelyett, hogy bálokba jártam volna vele parketten táncolni, nem átallottam munkába járni, gyalogolni, biciklizni vele és ezt nem vette jó néven. Igazából a múltkor már átmenetileg megfoltoztam egy kólásüveg egy darabjával, de én is éreztem, hogy az nem lesz örök megoldás (ehhez képest hetekig kitartott). A medve meg úgy jött, hogy van nekem ugye a nagy butamaci ölelgetős párnám, és mivel úgy alakult, hogy jövő héten meglátogatom a vidéki (itteni vidéki) ismerősöket, csak kéne vinni valamit ajándékba, hiába mondták, hogy ne, és arra gondoltam, kapnak ők is egy jegesmedvét, legyen miről eszükbe jussak.

Jól jellemzi az itteni dekadenciát, hogy úgy rémlett, mintha tényleg árulnának a százyenes boltban cipőtalpat, szóval tényleg cipőtalpat kerestem először a boltokban, de aztán rájöttem, hogy nem, csak női cipőkhöz tartanak sarkat, az az igazán fogyóeszköz. Viszont a barkácsboltban tényleg találtam cipőtalpnak valót. Először arra lettem figyelmes, hogy különféle habos és nem habos műanyag lapokból van mindenféle (jellemzően pár tenyérnyi) méret, jó drágán (azóta gondolkozom, mi lehet, alátét? ikebanához habos műanyag virágot dugdosni bele?), de aztán találtam valami tekercsben árult erős műanyagot. Mivel a levágott darabra nincs ráírva, csak annyi, hogy Matsushita Denki (ugye ezt ejtik külföldön úgy, hogy Panasonic), utólag azt gondolom, valami elektromos szigetelő szőnyeg lehet, de az isten is cipőtalpnak teremtette:

és amint látható, ha elkopna, egy párszor még ki lehet cserélni 120 yenből.

A medvét eredetileg a Nitori nevű áruházban vettem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy lesz még, és az áruház is jó messze van, vagy 7-8 kilométerre. Mindazonáltal gond nélkül odaértem, és kiderült, hogy ez a maci az áruház valami sajátmárkás húzóterméke, mert pontosan ugyanott volt belőle egy egész falnyi, mint a múltkor. (Le kellett volna fényképezni, de komolyan, annyi medve volt, hogy kicsi gyerekek elbújtak mögöttük.)

Némi töprengés után végül is nagy maci helyett két kicsit vettem, így marad egy nekem is (vagy valaki másnak ajándékozni). Nem lesz szép dolog ikreket elszakítani egymástól, de addig is íme, a békés családi idill Shirokumáéknál:

Én ugye mostanában igyekszem kerülni a MacDonaldset egy ideje (ti. becsülettel megadják az ételeik kalóriaértékeit, és valami ijesztő… egy Mega Mac 768 kalória), és az áruházzal szemben végre volt egy nem drága szusi-vendéglő. Szusi persze van sokezer yenért is, és igen, van különbség, de én azért nem vagyok akkora szusi-connoisseur, sőt, én kifejezetten nem szeretem az egyik legdrágább fajta szusit, az ótoro-t (a tonhal legzsírosabb része). Igazából van néhány nagy lánc, a Kappa Sushi, az Otaru Sushi, ez is egy ilyen, Sushiro a neve. Nyilván az olcsóság egy része abból fakad, hogy nem hajnalban megy ki a szakács a Ginzáról a Tsukiji-i halpiacra és veszi meg árverésen a tonhalat, de kicsit utánaolvastam a futószalagos szusi-vendéglőknek, és nem kizárólag az igénytelenség eredménye az olcsóság. Egyrészt sokkal olcsóbb a nyersanyag, ha hatalmas mennyiségekben veszik (ezek a láncok gyakran több száz vendéglőből állnak), másrészt ma én is élőben láttam a japán optimalizálás újabb gyöngyszemeit: nincs papírszámla, sok funkció önkiszolgáló, és így tovább.

Miután mostanra mindenkinek rendelkezésére áll a Wikipédia és egyébként is trendi szusit enni, nyilván mindenki még nálam is jobban szakérti a szusival kapcsolatos dolgokat: tudja, hogy a szusi-vendéglőknek egyfajta sajátos szubkultúrája van-volt, egyfajta sajátos tolvajnyelvvel, a tojást nem tojásnak hívják, hanem “ékkő”-nek (tama), a rizst nem rizsnek, hanem shari-nak (az etimológiát illetően megoszlanak a vélemények, hogy a rizs régi szanszkrit nevéből ered, vagy a “Buddha csontjai”), a szójaszósz a “lila” (muraszaki), és hogy a szakács eleve máshogy áll ahhoz, aki tudja ezeket és így rendel; hogy kifejezetten igénytelen dolognak számít jól telenyomni a szójaszószt vaszabival (mert elveszi a valódi ízét és mert lebecsüljük a szakácsot, hogy nem tudja, mennyi vaszabi kell a szusiba); és így tovább.

Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy az alsó- és középosztálynak itt Japánban pontosan ugyanolyan elege van az ilyen fontoskodó, dekadens, magábafordult ÉS mocskosul drága helyekből, mint nekem otthon az otthoni megfelelőiből (Chez Daniel és társai), és nagyon nem akarnak kifizetni sokezer yent három darabka halért meg rizsért, a szusit viszont szeretik. Na, nekik vannak ezek a vendéglők. Amik a százöt yenes tányérárak mellett finomabbak, mint otthon szinte bármelyik szusi-vendéglő.

[Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy közkeletű félreértést tisztázzak: a magyarországi Wasabi vendéglőben a szalagon forgó tálak túlnyomó része selejt, legalábbis az itteni szinttel összehasonlítva. Ha valaki rendeset akar enni, akkor csinálja azt, amit a budapesti japánok: kizárólag abba a Wasabiba menjen, ahol japán a szakács, úgy tudom, most a MOM Parkban lévő, telefonáljon oda jó előre, hogy “keziccsókolom, Maszajo-szan van-e máma?” (régen kedd-szerdán volt szünnapos, most nem tudom), és ha megérkezett, akkor ne a szalagról rendeljen, hanem a szakács által készített menükből.]

Na, ha már így elmorfondíroztunk a szusi szépségein, az utóbbi időkben terjedt el hogy a “kan” számolószóval számolják a szusit (leggyakrabban a 貫 kandzsit használják átírni, hogy miért?), és hagyományosan sokféle szusit illik/szokás/jó együtt enni, merthogy úgy az igazi. (Valamiért a hetes számot preferálják, több helyen is láttam 7-kan menüket hirdetni.)

Én ma nem ezt az iskolát válaszottam: miután az utóbbi időben megtartóztattam magam tőle, annyira lecsökkent a szervezetemben a garnélarák-molekulák száma, hogy muszáj volt csupa garnélarákot (japánul ebi) enni. Persze ez nemcsak egyféle dolgot jelentett: ettem ebis szusit, aztán ebis-avokádós-majonézes szusit, ebit csak úgy magában, ebit salátával, majd megint ebis szusit… most jó.

Aztán még eldoboltam négyszáz yent a játékteremben, hazajöttem és megcsináltam a cipőmet, de ezt már láttuk.