Dolgos hétköznapok

Módszeres következetességgel nem szoktam írni munkáról (és nőkről), de azt hiszem, a mai napot nem bírom ki. Nem árulok el azzal titkot, hogy Japánban az üzleti élet kicsit más vonalak mentén szerveződik, és én e titkok közül nem kevésnek birtokában vagyok, de néha még így sem tudom magam nem úgy érezni, mint a hipertérben – mármint valami olyan helyen, ahol nem igazán érvényesek az általunk ismert világ törvényei.

Ugye azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy mit művelek én itt Japánban: a cégünk – a magyar anyacég leányvállalata – az otthon fejlesztett búgófrekvenciás félhomálytizedelőt próbálja forgalmazni a Távol-Keleten is, és én ennek kapcsán vagyok hivatalosan műszaki támogatás (vagyis a serpa, aki ugrik, ha az ügyfélnél hirtelen hetedelni kezd, vagy már napok óta csak huszadol a szerkezet); másodállásban céges mascot, Jegesmedve Űr (sic!), akit könnyű megjegyezni; végül kevésbé hivatalosan ütközőzóna és áldozati bárány a nagyjából bármilyen konfliktusban (igen, abban is).

A termék egyébként működik, lényegében hibátlanul búg, rezeg és tizedel, tehát tulajdonképpen teljesen könnyű dolgom lenne, csak hát valahogy ezek a fránya vásárlókat nem sikerül kellően meggyőzni. Az hagyján, hogy mindenféle mondvacsinált okokkal jönnek, hogy “nem elég szépen búg”, meg “nekünk inkább harmadoló kellene, vagy legalábbis essen e és π közé”, de a legtöbbje egyszerűen nem képes haladni a korral, és fegyelmezett félhomálytizedelés helyett egyszerűen felkapcsolja a villanyt.

A múlt héten feljött az egyik viszonteladótól a főnök reklamálni, hogy ők bizony kimentek telepíteni az eszközt ügyfélhez, de nem sikerült, és fel vannak háborodva. Mert ők lerakták, becsavarták, bedugták, lefojtották, áram alá helyezték és búgott, rezgett, de nem tizedelt. Pontosabban tizedelt, de csak az előszobában, és nekik a konyhában is kell.

Én – ismervén az eset előéletét – fogcsikorgatva fogadkoztam, hogy csakazértis megőrzöm a nyugalmamat. Mármost az illető japán meglepően nem japán stílusban tárgyal (a nyugat-japániak egyébként ilyen szempontból sokkal közelebb állnak az emberhez a törzsfejlődésben), nagyjából az a stratégiája, hogy semmilyen mondatot nem hagy befejezni, és azonnal azt mondja rá, hogy de nem.

15 perc múlva úgy ordítottam vele, hogy még az egyébként jámboran legelésző kínai vendégmunkások is felnéztek a vályúból. (Praktikus okokból – ti. hogy ne lakbérre kelljen költeni azt a pénzt, amit el is lehet inni -, egy kínai cégnél vagyunk befogadva az egyik szoba egyharmadában.) Nagyjából az volt az üzenet, hogy ha ők nem olvassák el a kézikönyvet, amit csináltunk és ők nem ellenőriznek le mindent, akkor az pontosan miért is az én hibám?

A főnök meg a díler megegyeztek abban, hogy ezek a külföldiek nem értik a japán üzleti életet. És tényleg.

* * * * *

Na de vissza a mai naphoz. Tulajdonképpen már egészen magabiztosan lavírozok a hipertérben, főleg, ha szólnak előre, hogy ma éppen warp HÁNY, Scotty, de arra nem számítottam, hogy mintegy két órát fogok közel szótlanul ülni egy tárgyaláson, miközben az IQ-m szépen lassan a szoba hőmérsékletére süllyedt, majd rövidebb időkre le is csuklott a fejem. A hozzánk érkezett ember ugyanis vetésforgóban utazott, akármit is jelentsen ez, mert érdemi új információt nem tudtunk meg róla. Annyi kiderült, hogy akármi is, valami irtózatos frekvenciával forog, a hagyományos “évente vetünk újat” helyett nagyjából ötpercenként, és mivel ez így ebben a formájában nem teljesen piacképes, a tanárú’ a végzős diákjaival készíttetett hozzá egy ventilátort, oszt most ezzel házalnak.

De mindegy is, mert nem azért jöttek, hogy ők eladják nekünk a dolgot, hanem hogy felhasználják ehhez a nekünk jászolt adó kínaiak által forgalmazott fagylaltforralót. (Amelyik megint csak, kiválóan forralja a fagylaltot, és fele annyiba kerül, mint a Hitachi által forgalmazott típus.)

Sebaj, valahogy csak vége lett, így aztán nekiláttam valami hasznosat is csinálni, és mellékállásban frissíteni az itthoni szerverünkön az ISP vezérlőpultot. Ez nem túl gyorsan történik, német srácok írták, nem nagyon bíznak a másokban, ezért a telepítő azzal indul, hogy a biztonság kedvéért fordít magának egy komplett Apache-ot, PHP-vel, meg pár ezt-azt, ami még jól jöhet. Csak azért, hogy ha behal a rendszer, akkor legyen még min felügyelni. Na, fut már vagy félórája a program, amikor is egyszercsak berángatnak a tárgyalóterembe, hogy én kellek oda, mert itt a ügyfél.

Nem lehetett volna szólni, hogy jön? Mert oké, Scotty csodát tesz, de mondjuk nem szedi szét az Enterpise-t előre darabokra, ha tudja, hogy délutánra kisebb zápor, csapadék, morcos klingonok várhatók. Úgyhogy aztán persze, hogy meghalt a kínaiak által megbízhatóan üzemeltetett hálózati kapcsolat (és vele a frissítés), de addigra a maradék agysejtjeim is elpusztultak.

A cég ugyanis, amelyik jött, lényegében profi agyelszívással foglalkozik, egy indiai társaságot próbál rátukmálni nagyvállalatokra. A cég sikerterméke egy ipari, erősáramú tegezőgép, a maga nemében egyébként kifogástalan, precíz, életszerű találmány, csakúgy, mint a VEKNI (a Város Egyetlen Konzervnyitó Gépe, copyright Vagyim Sefner: A szerény zseni), annyi a nehezítés, hogy igazából csak nagyvállalatoknak lehet eladni, mert külön atomreaktor kell hozzá, és még ha egy kisvállalat ki is köhögné a saját 400 megawattot, a gép az anyjukba tegezné vissza őket, és még a fedelet is visszaszögeli.

* * * * *

Egyébként köszönöm kérdésüket, jól.