(Tipródom, hogyan kéne átírni a japán szavakat, mert jó-jó, hogy erőltetem a magyaros átírást, viszont úgy meg nem nagyon lehet rákeresni az Interneten. Most éppen azt gondolom, hogy maradjon a magyaros átírás a normál szavak esetén, de a hely-, termék- és cégneveket kiírom úgy, ahogy a leggyakrabban látni, tehát angolosan, rossz magánhangzókkal… tetszenek tudni ugye, hogy a Toshiba valójában tósiba, a Fujitsu az fudzsicú, Chofu is Csófu, és így tovább. Ez nyelvészként azért különösen bosszantó, mert a japán nyelvben igenis megkülönböztető szerepe van a magánhangzók hosszúságának, nem is kicsi. Van ugye a gigerli hozzáállás, hogy én kiírom szótagírásjegyekkel, de az nem várható el, hogy mindenki ismerje őket – és speciel én is veszekednék, ha mondjuk Koreáról olvasva csak hangullal lennének kiírva az olvasatok -, annak meg véges értelme van, hogy három-négyféle módon írjam ki mindenhová az olvasatokat.)
Korábban már lefotóztam egyszer ezt a sort, de valahogy nem lett belőle rendes írás, most viszont kicsit utánaolvastam. Szóval Kichijojiban van egy marhahúsbolt, amelyik előtt rendszeresen irtózatosan hosszú (de szó szerint 20-25 perces) sor álldogál szinte mindig. Fasírtért.
A hosszú sor kizárólag a fasírtnak (mencsikacu, メンチカツ) szól, minden mást szinte azonnal lehet venni, vagy max. 1-2 ember álldogál sorban. Mivel már vagy harmadszor-negyedszer jártam erre, és kivétel nélkül mindig ugyanígy nézett ki, nem bírtam tovább és kérdezősködtem. És tényleg fasírt.
A kérdezgetésen túl keresgéltem is kicsit az Interneten, hogy mi a titka a dolognak, és egy része persze egyszerűen pénzről szól. Úgy tűnik ugyanis, hogy az agyondicsért és persze elképesztően túlárazott japán marhahúsból (和牛、わぎゅう、azaz vagjú) itt a szokásosnál lényegesen olcsóbban lehet kapni.
A japán marhahúsról mások sokkal precízebben írtak (bár a cikkel ellentétben én több emberrel találkoztam, aki határozottan állította, hogy a marhákat márpedig igenis háncskesztyűben masszírozzák, bár nyilván vannak túlzások, nyilván nem egyfolytában és nem is mindet, biztos csak a legszebbeket). Bizonyára mindenki tudja, hogy azért szeretjük a japán marhahúst, mert márványos a húsa, és a zsír ellenére nagyon is egészséges (töredék koleszterint tartalmaz, mint a zsírtalan, cipőtalp amerikai marhák). A helyzet az, hogy önhibámon kívül nekem is sikerült már itt Japánban 8 meg 12 ezer jenes steaket ennem, és hát bizony tényleg más íze van.
Találtam egy meglepően érdekes, tudományos cikket a hússütésről is, amelyik oszlatni igyekszik a klasszikus tévhitet – ami a méltán népszerű Malackaraj blogon is szerepel, már ti. hogy “a sütést kevés! forró olívaolajon, vagy tisztított vajon kell megkezdeni, a lehető legmagasabb hőfokon, így a hirtelen megsült réteg nem engedi elszivárogni a finom nedveket”). Malackarajért azért kár, mert egyébként rendkívül kiváló cikket idéznek a steak fajtáiról és a steak-sütésről (amelyekben viszont véletlenül sem szerepel a fenti okosság).
A fenti sok linket csak azért tettem be, hogy a T. Olvasók lássák, hogy történik itt némi irodalmazás, mielőtt összehordanék mindent például egy kirakatról:
A fenti kirakaton ugye látszik, hogy a szebb marhahúsokból 10 dkg 2-3000 (!) jenbe (jelenleg ugye 4-6000 forint) kerül. Most tessenek kapaszkodni: kis utánajárás után kiderült, hogy ez az olcsó.
Merthogy állítólag itt tényleg a legszebb és legjobb fajta japán marhahúsokból lehet kapni (bár azt magyarázták, hogy ez Matsuzaka beef, nem kóbei), meghökkentően alacsony áron (nagyjából a feléért a Tokióban szokásosnak). Ugye a nagy gazdasági válság ide is begyűrűzött és azért a connoisseur-ök sem haboznak féláron megkapni a jót, ha lehet, így aztán a hentes feletti kicsi steak-vendéglő is állítólag eléggé tömve szokott lenni (nem is lehet foglalni asztalt).
És akkor vissza a fasírthoz: arról van persze szó, hogy tisztán japán marhából finom, friss fasírtot sütnek, relatíve olcsón (nincs kétszáz jen darabja, ez alig több a szupermarketbeli kitudjahonnanvalóésmiótaállott fasírt áránál… csak viccelek, azok is max. aznapiak, de mondjuk jó eséllyel ausztrál marhából). Nem, nem bírtam végigállni a húszperces sort csak azért, hogy most leírhassam, hogy milyen finom, részben azért, mert csak nem állnának, ha nem az lenne, másrészt meg mert sokadszor jövök rá (amikor három-négyhavonta csak veszek egyet), hogy tulajdonképpen én nem is szeretem az itteni mencsikacu-t. (Azért a pénzért akkor már van rántott hal vagy csirke.)
És a történet legvége: rákérdeztem nagy ártatlanul, hogy ha ekkora az érdeklődés, miért nem csinálnak egy tonna fasírtot oszt zárnak be délelőtt 11-kor? A válasz az volt, hogy “de hát mi frissen csináljuk”. És tényleg. Valóban frissen sütik, vigyáznak rá, hogy ne is túl sokat (valószínűleg ez nem is a nyereséges része az üzletnek), nem is adnak egy embernek ötnél többet. Gondolom, páran sorbanállás közben is meggondolják magukat és vesznek mást… akárhogy is, egyelőre működni látszik a dolog és eddig még akárhányszor arra jártam, negyvennél biztosan nem álltak kevesebben sorba (és mivel lassan sül, lassan halad a sor).
Na mostan akkor tessék szépen elhatározni, hogy hogyan is vannak azok az átírások. Ha elkezdtél minden mást angolosan, akkor “yen”. Ha magyaros, akkor “jen”, ha meg fonetikus, akkor “en”. Ebben a cikkben a konzekvens-angolos nem szerepel, a másik kettő igen.